(Részlet Kónya Imre készülő könyvéből)
Az ELTE Pollack Mihály téri épületének tükörterme 1988. november 5.-én – a nevem napján – zsúfolásig megtelt. Nem egészen kétszáz meghívót küldtünk ki, legfeljebb száz résztvevővel számoltunk, s végül úgy százötvenen jöttek el. A Felhívás szövegét mindenkinek kiosztottuk.
Jobbnál jobb felszólalások hangzanak el, remek a hangulat. Horváth Balázs veszprémi ügyvéd az MDF nevében üdvözli a Jogászfórum megalakulását, aztán Muskovszky Gábor – aki kiváló öttusázóként és párbajtörőzőként lépett az ügyvédi pályára – szövegmódosító javaslattal áll elő. Egyértelművé kell tenni – mondja némi forradalmi hevülettel – hogy a Független Jogász Fórum a többpártrendszer kialakulását tűzte ki céljául.
Ettől tartottam. Hogy elindulunk egy átszövegezés irányába – a radikális szándékok után, majd jönnek a megalkuvók – s a végén elveszhet a lényeg. Vannak, akik unják a részletekkel foglalkozó okoskodást, ezek elmehetnek, s érdektelenségbe fulladhat a rendezvény. Egy rétsági kolléga, Szőlősi József oldja meg a problémát. Ebben a felhívásban a demokráciáról van szó, s ki hallott még egypártrendszerben demokráciáról? – teszi fel a költői kérdést. Ezért szószaporítás, sőt, tautológia lenne a többpártrendszerről beszélni.- vonja le a következtetést, s érvelésével senki se száll vitába.

A legnagyobb sikert azonban Bognár Szabolcs felszólalása aratja. A családjogász, aki szociális gondozóként dolgozik valamelyik kerületi tanácsnál, azt javasolja, hogy a Jogászfórum adjon ki egy dokumentum-kötetet a rendszer visszásságairól. Fel is ajánlja hozzá alapanyagként válogatott levelezéseinek dokumentumait. Az egyik ilyen levél, mondja, amit Lázár Györgynek írtam és a Minisztertanács Panasziroda vezetője válaszolta meg. Én azt írtam, hogy a Kormány ne hagyja jóvá az Igazságügy Minisztérium családjogi törvény tervezetét, a Panasziroda vezetője azt válaszolta, hogy ő úgy tudja, hogy a miniszternek, a Markójának is írtam, ezért ők nem foglalkoznak vele. A Markója, meg azt mondta, hogy van őneki szakértője, a Somogyvári, menjek át hozzá. A Somogyvári meg azt mondta, van neki két gyereke, ő nem vitatkozik. A másik ilyen eset, folytatja, amikor egy BM-rendeletről volt szó. Többszöri levélváltás után a rádióba is bejutottam. Már sokadszor ment rádióadásba, hogy a rendelet rossz a belügyminisztérium képviselője pedig helyreigazítást kért, hogy jó. Végül a Családi Tükör egyik adását Kádár Jánosné is hallgatta. Ezért Kádár János szólt Horváth István belügyminiszternek, hogy a rendelet valószínűleg rossz. A jogalkotásban győztem, de az állásomból kirúgtak. A harmadik ilyen illusztráció lehetne, folytatja Bognár rezzenéstelen arccal, amikor levelet írtam New Yorkba egy köztiszteletben álló nyolckötetes magyar írónak, s a levél eltűnt. Ajánlva adtam fel és két Ft-ért kitöltöttem egy postai tudakozványt, hogy hol tűnt el. Azt válaszolták, hogy belföldön, de nem tudják, hogy hol, viszont a postatörvény szerinti száz Ft-ot megtérítik. Elgondolkodtam, ha a mostani állásomból is kirúgnak, akkor én tíz üres borítékot feladok a Szabad Európának, persze mind eltűnik, és én húsz Ft befektetéssel keresek ezer forintot.  Két javaslatom is lenne az anyag bővítésére, folytatta, miután a nevetés és a taps abbamaradt. Levélben kérjük a Jogász Szövetséget, hogy ott, az üresen kongó termekben ülésezhessünk, bármi a válasz, írja önmagát a könyvünk. A másik javaslatom, hogy a Felhívást küldjük el az Igazságügy Minisztérium Jogpolitika című lapjának és a Jogtudományi Közlönynek, meg a Magyar Jognak, ha leközlik, örüljünk, ha nem közlik le, a választ mi közöljük le.

1988. november 5-én ezeken a javaslatokon mindenki jót szórakozott. Abszurd volt még elképzelni is, hogy a hivatalos Jogász Szövetség helyet adna egy független szervezetnek, és azt is, hogy a jogászság hivatalos lapjaiban megjelenjen egy ilyen kezdeményezés. A Felhívást, amelyet százharmincöten írtuk alá, máshol sem tudtuk megjelentetni, a Független Jogász Fórum létrejötte mégsem maradt titokban. Míg a lakiteleki nyilatkozatról – csaknem két hónap elteltével – a Magyar Nemzetben megjelent Pozsgay-interjúból szerzett tudomást a közvélemény, a mi esetünkben ez már jóval gyorsabb és egyszerűbb volt. Nem volt szükség magas rangú pártfunkcionárius patronálására, legfeljebb egy-két újságíró rokonszenvére. Bálint B. András barátom akkoriban a Magyar Hírlap munkatársa volt. Kérésére Erdélyi András, aki a lapnál a jogi ügyekkel foglalkozott, „Jogászok” –címmel írt egy publicisztikát, amelyben a Jogászfórum megalakulásáról is beszámolt. Ez a november 14-i lapszámban jelent meg. Javorniczky István pedig – aki történetesen ügyfelem volt – három héttel a megalakulás után a Magyar Nemzetben „Vissza a közéletbe” címmel részletesen írt a Jogászfórum céljairól, törekvéseiről. A Független Jogász Fórum tehát létrejött, tudnak róla, eltiporni már nem lehet, a többi csak rajtunk múlik…

Már másnap megkezdjük az első érdemi tanácskozás előkészítését. Megegyezünk abban, hogy két jelenségre kell felhívnunk a figyelmet. Egyrészt arra, hogy a hatalom törvények meghozatalával akadályozni törekszik a demokratikus folyamatok kiteljesedését. Másrészt arra, hogy nem elsősorban a jogszabály, hanem azok a politikai, hatalmi viszonyok a meghatározók, amelyek között a jogszabály működik. Vagy éppen nem működik, mert a hatalom akadályozza a törvényben elvileg biztosított jogok tényleges érvényesítését. Mindezt jól példázzák a legutóbbi választásokon történt visszaélések. A módosított törvény lehetőséget biztosított arra, hogy a választók a jelölő gyűléseken független jelölteket állítsanak. A hatalom azonban különféle eszközökkel, sokszor rendőri segítséggel is akadályozta a papíron biztosított jogosultság tényleges érvényesülését.
Bába Iván irodalomtörténész, a Szabad Kezdeményezések Hálózatának egyik vezetője 85-ben részt vett a független jelöltek állítására irányuló akciókban, s tapasztalatairól érdekes tanulmányt készített. Őt szeretném megnyerni előadónak. Éliás Sárát kérem, hozzon össze vele. Először azt mondja, Bába nagyon el van havazva, mert a Hálózatnak vasárnap lesz egy fontos ülése, de tíz perc múlva visszahív, hogy másnapra megszervezte a találkozót.

Bába nagydarab, barátságos, megnyerő modorú ember. Azt mondja, a Jogászfórumot fontos kezdeményezésnek tartja, sőt a beszélgetés során egyszer úgy fogalmaz, hogy a Független Jogász Fórum létrejötte az utóbbi időszak legfontosabb politikai eseménye. Természetesen vállalja az előadást, de a részleteket beszéljük meg később. Ő ugyanis most a Hálózattal van elfoglalva. Aztán elmeséli, sokan az MDF mintájára egy új ellenzéki szervezetet akarnak alapítani, ő viszont azok közé tartozik, akik továbbra is a független csoportok együttműködésén alapuló laza szerveződésben gondolkodnak. Kis János korábban a szervezetté alakulás ellen volt, de ő most egyéves ösztöndíjjal Amerikában van. Vasárnap lesz a Jurtában egy ülés, ott eldől, hogy mit akar a többség. Végül megállapodunk abban, hogy vasárnap este a Hálózat ülése után találkozunk. Akkor fogjuk megbeszélni, miről szóljon az előadása és hogyan kapcsolódjon a többiekhez.

Bártfai Pállal várjuk az egyik ferencvárosi vendéglőben. Bába Miszlivecz Ferenccel és Éliás Sárával érkezik. Megsemmisítő vereség – mondja. Nem tudom, mit fog szólni Kis János, de a túlnyomó többség úgy döntött, megalapítja a Szabad Demokraták Szövetségét. Ráadásul csúnyán palira vettek. Megbeszéltük, hogy Magyar Bálint elmondja a szervezetté alakulás létrehozása melletti érveket, én az ellene szólókat, aztán szavazunk. Magyar az utolsó pillanatban azt mondta, hogy én beszéljek először. Nem vettem észre a csapdát, és elfogadtam a javaslatot. Egyébként fantasztikus szervező munkát végeztek. Őszintén szólva nem tudom, honnan került elő az a sok ismeretlen ember.

Bába Iván gyanúja nem volt alaptalan, ami számomra Kőszeg Ferenc húsz évvel később közölt írásából derült ki. Eszerint a gyűlésen a HIT Gyülekezet mintegy háromszáz fős csoportja is részt vett és szavazott. A szervezet létrehozásának kérdésében azonban ez nem játszott szerepet, hiszen Kőszeg szerint az összlétszám majdnem ezer fő volt, s legfeljebb ötvenen szavaztak az átalakulás ellen. A lényeg az, hogy létrejött a Szabad Demokraták Szövetsége, a Magyar Demokrata Fórum mellett a másik nagy rendszerváltó politikai erő. Bába Iván pedig Magyar Bálinttól úgy látszik egy életre megtanulta, hogy egy testületi döntésre a napirendi pontok sorrendje is hatással lehet. Ő volt az, aki az MDF szakadását eredményező 1996-os országos gyűlésen ügyrendi javaslatot tett, hogy előbb válasszunk elnököt, s aztán legyen a politikai vita. Magyarul: előbb szavazzunk, aztán vitatkozzunk…
Néhány nap múlva Éliás Sára lakásán jövünk össze. Elég sokan vagyunk, Göncz Árpáddal akkor találkozom először. Bába és Miszlivecz viszi a szót, arról beszélnek, hogy a Hálózatra szükség van, mivel kell egy szerveződés, amely összefogja a spontán létrejövő szabad kezdeményezéseket. Hozzáteszi: a fideszesek szokás szerint késnek, de ők is jönni fognak. Azután még sokáig beszélgetünk, politizálunk, de Orbánékat hiába vártuk…

Az alakuló ülésen kértem a résztvevőket, hogy Richter Annánál jelentkezzenek azok, akik szerepet vállalnának a szervezésben. A jelentkezőket Anna november 18-ára hívta össze. A megbeszélésen az alapító hét ügyvéden kívül további kilenc ügyvéd, és öt jogtanácsos vett részt, továbbá egy bírónő is, Orzó Katalin, aki ezzel jelentős kockázatot vállalt. Annál is inkább, mert – Krassó Györggyel, az ismert ellenzékivel való kapcsolata miatt – bírói állása amúgy is veszélyben forgott. Két későbbi elnök, Mészáros Vilmos és Horváth Sándor már ekkor bekapcsolódott a munkába, s ott volt Antall György is, akit ezekben a napokban többször hívtam telefonon. Minden esetben az édesapja vette fel a kagylót, s adta át a fiának. Talán a harmadik vagy negyedik alkalommal – amikor mondtam a nevemet – közbeszólt: „már többször beszéltünk, illendő, hogy én is bemutatkozzam. Antall József vagyok”. Őszintén szólva nekem ez a név akkor még nem sokat jelentett. Id. Antall József második világháborús érdemeiről, a lengyel menekültek megsegítésében játszott szerepéről is csak felületes ismereteim voltak. Számomra Antall József a Független Jogász Fórumban szerepet vállalt fiatal ügyvéd, Antall György édesapja volt csupán. És természetesen fel sem merült bennem, hogy most ismerkedtem meg azzal a férfivel, akihez a következő években emberileg és politikailag is a lehető legközelebb kerülök majd.

A megbeszélést a tabáni Gösser sörözőben tartottuk. A vendéglőt barátaimmal együtt azért kedveltük, mert ott már akkor is jó minőségű sört csapoltak, amikor ez Budapesten még nem volt mindennapos. Politikai megbeszélésre viszont két másik okból látszott alkalmasnak. Először is volt egy különterme, ahol húsz-huszonöt ember is le tudott úgy ülni, hogy senki sem zavarta. Másrészt Suri István üzletvezető nem volt egy ijedős fajta, s első szóra vállalta, hogy helyet biztosít az akkor még illegálisnak minősülő összejövetelnek.

A Gösser hosszabb távra is nagyszerűen bevált. A későbbiekben is itt voltak a különböző megbeszélések és a választmány mindvégig itt tartotta üléseit. Katona Tamás budavári polgármester és Bérczi Antal alpolgármester ezért javasolta a képviselőtestületnek, hogy a jogászfórum megalakulásának tizedik évfordulójára helyezzenek el emléktáblát a söröző bejárata mellett, a házfalon. A tábla – a Városliget mellett lebontott Lenin szobor vörös gránit pilonjának anyagából – október végére el is készült.

Néhány nappal az évforduló előtt meg akarom nézni, elkezdődtek-e a munkák. Kívül semmi, a vendéglőbe belépve viszont meglepődve látom, hogy a helyiségen belül készítik elő a tábla helyét. Kiderül, hogy a rendszerváltó parlament által meghozott törvény alapján, a házban lévő lakásokat megvették a lakók. Ők pedig a közös képviselő szerint nem járulnak hozzá ahhoz, hogy a társasház falán az önkormányzat emléktáblát helyezzen el. A rendszerváltás előtt ilyen probléma nem volt – mondom az üzletvezetőnek – ha a tanács táblát akart tenni egy ház falára, akkor odatette. És mégis sokan azt mondják, hogy nem is történt rendszerváltás…

Meghívom a közös képviselőt egy sörre. Kérdezem, mi bajuk a lakóknak a táblánkkal. Nézze – mondja, miután nagyot kortyolt a söréből. Ezek egy része büdös bolsi. Ezt a kifejezést használja, gondolom azért, hogy jelezze, ő nem tartozik közéjük. Ezek azt mondják, sokkal jobb volt a Kádár rendszerben, elmennek hát az anyjukba ezek a rendszerváltók. A másik részük csurkista – újabb korty a sörből. Ők meg azt mondják, ezek lepaktáltak a komcsikkal. És a normálisok, akik középen állnak? – kérdezem reménykedve. Hát azok meg azt mondják, miénk a ház fala, tegyenek oda reklámtáblákat és szedjünk érte lóvét.

Végül is jó, hogy így alakult. A Lenintől örökölt vörös gránit emléktábla remekül érvényesül a fehér falon.

Úgy döntünk, hogy a Független Jogász Fórum első érdemi tanácskozásának témája a választás, az egyesülés és a gyülekezés jogának szabályozása lesz. Mindhárom esetben ugyanarról van szó: a hatalom törvénnyel akarja gátolni a demokratikus átalakulás irányába ható spontán folyamatokat. A 88-as év nagy tömegdemonstrációira válasz egy korlátozó jellegű gyülekezési törvénytervezet. Az új politikai szerveződések létrejöttére válasz az egyesülési jog olyan szabályozása, amely pártok létrehozását nem teszi lehetővé. És ugyanez történik a választójog esetében is. Egy demokratikus választás előfeltétele a többpártrendszer kialakulása, ami spontán módon elkezdődött. Mielőtt a folyamat kiteljesedhetne, a hatalom előáll egy választójogi törvénytervezettel, amely befagyasztaná a jelenlegi állapotokat. Erre a Független Jogász Fórumnak mindenképpen reagálnia kell. A választójog újraszabályozásának a megvitatása azért is fontos, mert ebben a kérdésben az ellenzéknek sincs kialakult álláspontja.

Az egyesülési és gyülekezési jogról szóló törvénytervezetek esetében már túl vagyunk a társadalmi vitán. Ez a mindeddig formális intézmény a megváltozott helyzetben egyszer csak működni kezdett. Persze a többpártrendszer kérdésében a hatalom továbbra sem engedett, úgy tűnik kivárásra játszik.

Mindkét témában a Független Jogász Fórum egy-egy tagja tart vitaindító előadást. Ezt egészíti ki Bába Iván a 85-ös választási visszaélésekről szóló beszámolóval és Kukorelli István alkotmányjogász, akitől azt kértük, hogy a törvénytervezet szakmai elemzésén túl, a korábbi magyar, s a jelenlegi nyugati választójogi rendszerekről is beszéljen. A dolog pikantériája, hogy Kukorelli – azon kívül, hogy elismert tekintély a szakmában, egyetemi docens a jogi karon – egyúttal a Népfront közjogi titkára is…

A tanácskozás helyszíne nem lehet más, csak a népligeti Jurta Színház, amely az ellenzéki megnyilatkozások legfőbb színterévé vált. Itt tartotta nagyhatású rendezvényeit a Magyar Demokrata Fórum és itt ülésezett néhányszor a Szabad Kezdeményezések Hálózata is. Ha első nyilvános megjelenésünknek a Jurta lesz a helyszíne, ezzel egyértelműen pozícionáljuk magunkat. Megüzenjük a többi ellenzéki szervezetnek, a jogászságnak és a szélesebb nyilvánosságnak is, hogy az ellenzék részének tekintjük magunkat.

A Jurtában nincs terembérlet. Legalábbis a független szervezetektől a vezetőség nem kér pénzt, de kötelező a belépődíj. A színház minden belépőjegyből negyven forintra tart igényt. A rendező szervezet ehhez hozzá tehet egy tetszése szerinti összeget, s annyival drágábban árulják a jegyeket. Mi úgy döntünk, nem teszünk hozzá semmit. A bejáratnál elhelyezünk egy dobozt, aki akar, önként hozzájárulhat a Jogászfórum költségeihez.

Negyedórával a kezdés előtt érkezem. A teremben nyolc-tíz ismeretlen. Azt mondják, keressünk valami kisebb helyiséget, mert itt az SzDSz-nek lesz rendezvénye a lakáskérdésről, Petsching Mária Zita lesz az egyik előadó. Igaz, hogy csak hétkor kezdődik, de rengeteg embert várnak, s arra fel kell készülni. Mondom, hétig befejezzük, és mi is sokan leszünk, készüljenek ők egy kisebb teremben. Független Jogász Fórum? – néz rám egy harminc körüli szakállas fiú. Tudod öreg, mostanában rengeteg új szervezet jön létre. De igazán sok embert csak a nagyok tudnak megmozgatni. Vagy még azok sem – bólogatok megértően. Na mindegy, ha már lefoglaltátok – áll fel a szakállas. A többiek követik. Egy szemüveges lány még a lelkemre köti, hogy hét előtt öt perccel mindenképpen üres legyen a terem, mert idő kell, amíg az ő közönségük elhelyezkedik. Megígérem.

Közben egyre több jogász érkezik. Legtöbbjük most jár először a Jurtában. Sétálnak körbe a folyosón, nézik a szamizdat könyveket, az ötvenhatos felhívást, plakátokat, meghívókat. Mindszenthy-est, vita a határon túli magyarságról, olyan kérdések, amelyekről rendes jogász ember csak a Szabad Európában hallhat. Jó lenne, ha még többen eljönnének, mint amennyien a Tükörteremben voltak. Igaza van a szakállas szabaddemokratának. Egy dolog létrehozni egy szervezetet, s egy másik, hogy hány embert tudsz megmozdítani.

Nem véletlen, hogy ekörül van a legnagyobb bizonytalanság. A tüntetéseken mi úgy éreztük, százezren, máskor ennél is többen voltunk. A hivatalos közleményekben tízezernél nem igen jelent meg nagyobb szám. Az igazság félúton lehetett. A pártok taglétszámával kapcsolatban végképp nem lehet tudni az igazságot. November 27-i rendezvényünkről mi is úgy beszéltünk, hogy azon kétszázötvenen vettek részt.  Előkerestem a jegyzőkönyvet, amely szerint: „A FÓRUM résztvevőinek száma: 179 fő, amelyet a jegyzőkönyvvezetők, dr. Perlaki Erika és dr. Richter Anna, egymástól függetlenül, de közös eredményre jutva vettek számba a szavazások során.”

Azt sem állítom, hogy 1988. november 27-én azt a három állásfoglalást, amelyet a Független Jogász Fórum elfogadott, ez a százhetvenkilenc ember hozta létre. Az egyiket Bártfay Pál, a másikat Kutrucz Katalin, a harmadikat Antall György fogalmazta meg. De a százhetvenkilenc meghallgatta az előadásokat, többen elmondták észrevételeiket, s voltak, akik módosításokat javasoltak, amelyekről egyenként szavaztunk.

A választójog tárgyában meghozott állásfoglalás az általánosságban megfogalmazott elképzelések után az első olyan konkrét javaslat, amely óhatatlanul felveti a hatalom és az ellenzék megállapodásának szükségességét. Ennek volt aztán szerves folytatása a Jogászfórum kezdeményezése az Ellenzéki Kerekasztal létrehozására, hiszen a hatalommal az ellenzék csak akkor tárgyalhat egyenrangú félként, ha egységes álláspontot alakít ki, amelyet egységesen képvisel. Nem véletlen, hogy a kerekasztal tárgyalások dokumentumait és annak előzményeit tartalmazó „A rendszerváltás forgatókönyve” címmel megjelent négykötetes forráskiadvány legelső dokumentuma a Független Jogász Fórum választójoggal kapcsolatos állásfoglalása.

A lehető legrövidebb időn belül új parlamentre van szükség – szögezi le az állásfoglalás. Ehhez még a jelenlegi országgyűlésnek a hatályos törvény módosítása helyett egy új, demokratikus választójogi törvényt kell alkotnia. E törvény legyen deklaráltan ideiglenes jellegű, amelynek célja az, hogy keretei között és szabályai szerint azt a parlamentet lehessen megválasztani, amely új alkotmányt és az alkotmányos szabályok között új választójogi törvényt is alkot.

Alkotmányozó nemzetgyűlésről mások is beszéltek, de arra vonatkozóan, hogy miképpen jöjjön létre egy ilyen testület, az FJF állásfoglalásában fogalmazódik meg az első javaslat. Végül egy munkacsoport felállításáról is döntöttünk, amely Bártfay Pál vezetésével az állásfoglalásban tizenkét pontban meghatározott alapelvek szerinti alternatív törvénytervezetet január közepére szövegszerűen kidolgozta.

A vitában sokan felszólalnak. Van, aki általánosságban mondja el politikai véleményét, van, aki egy-egy részletkérdésről fejti ki álláspontját. Richter Anna rövid felszólalásában csak annyit mond, hogy ő még soha nem élt választójogával. Eddig ugyanis semmi olyat nem tapasztalt, aminek alapján úgy érezte volna, hogy érdemes lenne a közéletben részt vennie. Pető Iván az SzDSz választójoggal kapcsolatos elképzeléseit ismerteti. Ennek lényege, hogy a szabad demokraták átmenetileg elfogadnának egy MSZMP által feltöltendő ötven fős országos listát. Éliás Sára az SzDSz megalakulása után megmaradt Hálózat nevében egy tisztességes választójogi törvény létrehozására szervezendő úgynevezett „honpolgári mozgalom” támogatására kéri a Független Jogász Fórumot. Javaslatát a résztvevők elsöprő többséggel elfogadják. Zétényi Zsolt az előterjesztéshez egy kisebb módosítást javasol, majd ismerteti a Bajcsy-Zsilinszky Társaságnak a Kossuth címer visszaállítását követelő felhívását. A Fórum a módosító indítványt elveti, a BZSBT felhívásához viszont csatlakozik.

A választójoghoz képest az egyesülési és gyülekezési törvényjavaslat kritikája másodlagos jelentőségű. Már csak azért is, mert ezt a javaslatot a viták nyomán jelentősen átdolgozták, és a megindult demokratikus folyamatok lassítására irányuló eredeti szándék az átdolgozott javaslatban már jócskán visszaszorult. Persze maradt még bőven olyan változtatás, amelynek felvetése indokolt. Az állásfoglalás elkészítését és az opponensi vélemény előadását hosszas rábeszélésre, feleségem Kutrucz Katalin vállalta el. Büntetőjogászként nem érezte magát kompetensnek, de végülis úgy opponálta a két alapjogi törvényt, ahogyan – általános vélemény szerint – kevesen tudták volna. Engem is meglepett, előadni azelőtt még nem hallottam. Kukorelli, akinek ez a szakmája, mindenben csatlakozik az előadóhoz. Az opponensi vélemény alapján előterjesztett állásfoglalást a tanácskozás ellenszavazat és tartózkodás nélkül elfogadja.

A harmadik állásfoglalásunk a brassói munkástüntetés első évfordulójára szervezett november 15-i békés felvonulással kapcsolatos politikai provokációról szól. A törvényesen bejelentett felvonulást, minden jogalap nélkül betiltották, majd a jogellenes tilalom ellenére felvonulókat a rendőrség brutálisan szétverte. Az állásfoglalás tervezetét Antall György, a későbbi miniszterelnök fia hozta, s mutatta meg nekem, hogy ezt javasolja megvitatásra. Minden szavával egyetértek. Határozottan elítéli az erőszak alkalmazását, de az eseményekért nem a rendőrséget, hanem a politikát kárhoztatja. Sőt, védelmébe veszi a rendőrséget és az egész közigazgatást a politika ámokfutásával szemben: „Hivatásunk okán is tisztában vagyunk azzal, hogy a rendőrség elsőrendű feladatát – a polgárok vagyoni és személyi biztonságának védelmét – egyre romló feltételek között kényszerül ellátni: a rendőri állomány ebből adódó ingerültségének és kapkodásának jeleit az utóbbi időben több ízben is tapasztaltuk. Ebben a helyzetben a közigazgatásnak minden eddiginél nagyobb szüksége lenne a polgárok támogatására. Felelőtlenség a még meglévő bizalmat az ilyen és ehhez hasonló intézkedésekkel eljátszani.”

A vita közben az SzDSz-es lány, aki felhívta figyelmemet arra, hogy időben kell a rendezvényt befejezni, egy cédulát tesz az asztalra. Az órámra nézek - öt perc múlva hét – de azért a cédulát elolvasom. Egyetlen mondat van rajta: „Kérlek, hívd fel a figyelmet az utánatok következő SzDSz-es lakásfórumra.” Megtettem.

A vitában Szilágyi Sándor, a tüntetés egyik szervezője részletesen kifejti álláspontját és válaszol a kérdésekre. Az általa elmondottak hitelesítetik az állásfoglalást, amelyet a tanácskozás ellenszavazat és tartózkodás nélkül elfogad.

Jó öt év múlva, én vagyok a belügyminiszter. Hivatali szobámban nézem a televízió esti híradóját. Tudósítás a Fradi-Honvéd kupadöntőről. Nyert a Fradi, a szurkolók átugrálva a kerítésen elözönlötték a pályát. Nincs agresszió, öröm van, ünnepelni akarnak. A lovas rendőrök a biztosításért felelős parancsnok utasítására rátámadnak az ünneplő tömegre.

Sok minden eszembe jut. Elsőnek az 1988. november 27-i állásfoglalás. Rögtön az után, hogy persze ez már egy másik világ. Aztán az, hogy éppen ezért, nem engedhetjük meg magunknak, hogy ugyanolyan eszközöket használjunk, mint a korábbiak. Ugyanakkor: ez az új rendszerhez már lojális rendőrség, amely ki van téve a liberális ellenzék rendszeres támadásának. Belügyminiszterként az is a dolgom, hogy védjem őket. Ha viszont hibáznak, fel kell lépnem ellenük. S még egy szempont: ha most nem lépek fel egyértelműen és határozottan, nem lesz jogalapunk, hogy a választások után tiltakozzunk az esetleges túlkapások ellen. Már megszületett bennem az elhatározás, amikor Bárány János barátomat, és személyes tanácsadómat megkérdezem, hogy szerinte mi a teendő. Ugyanazt mondja, amit már elhatároztam. Másnap a televízió reggeli műsorában elmondom, jogállamban megengedhetetlen az ünneplő tömeg ellen rendőri erőszakkal fellépni. Ezért felelős belügyminiszterként elnézést kérek a Fradi szurkolóktól és minden nézőtől, aki a helyszínen, vagy a televízión át szemtanúja volt az eseményeknek.

Két évvel később már ellenzéki képviselő vagyok. Egy nem túljelentős szervezet tüntetni akar a magyar föld védelmében. Jó alkalom, hogy a kormányzat komolyabb politikai kockázat nélkül kipróbálja a jogállam határait. Nem veszik tudomásul a bejelentést, olyan időpontban, hogy már nincs esély a bírósági felülvizsgálatra. Aztán, amikor a tüntetés ennek ellenére elkezdődik, egy idő után elrendelik a bejelentés nélküli rendezvény feloszlatását. Idős asszonyt hurcolnak el a térről és őrizetbe veszik Pongrátz Gergelyt a Corvin-köz 56-os parancsnokát. Az akció kisszerű, hiszen nem egy erős ellenzéki szervezet tüntet, hanem csak a jelentéktelen METESZ. Vele szemben meg lehet engedni egy „próba-akciót”. És az se baj, ha Pongrátzot őrizetbe vesszük. Hiszen jogegyenlőség van, a korábbi érdemekre senki se hivatkozhat. Ugyanakkor üzenet az ötvenhatosoknak, ha netán még mindig azt hinnék, a rendszerváltással eljött az ő világuk.

Szabad Györggyel együtt vizsgálóbizottság felállítását kezdeményeztük, amelyet a parlament megszavazott, s amelynek én lettem az elnöke. A kormányoldal persze próbálta nehezíteni a bizottság munkáját. Az egyik szocialista képviselő módosító indítványt készített a bizottság ügyrendjéhez, kézírásos javaslatát leadta a titkárságon, mondván, hogy intézzék a továbbiakban. Munkatársam, Tóth Ágnes konstatálta, hogy a szövegben két súlyos helyesírási hiba van, kérdezte, kijavíthatja-e, vagy a hibával együtt kell leírni. Mondtam, maradj ki ebből, ha bármi történik, ne az apparátuson verjék le a balhét, de azért az ülés idején légy készenlétben. A fideszes Kövér Lászlóval egyeztettem a taktikát.

Óriási sajtófigyelem mellett megkezdődik az ülés. Bejelentem, hogy az ügyrendhez érkezett egy módosító indítvány, amelynek lényegét ismertetem, s kérem a bizottságot, hogy szavazzon. Kövérnek azonnal fellendül a keze. Elnézést elnök úr – mondja, de olyan javaslatról, amely nincs kiosztva, nem lehet szavazni. Rendben, akkor kérem az apparátust, sokszorosítsák a javaslatot, s osszák ki a teremben lévőknek. Amikor már mindenkinek ott a kezében a javaslat, megkérdezem, hogy van-e kifogása valakinek az ellen, hogy szavazzunk. Monostori Endre SzDSz-es képviselő kér szót. Elnézést elnök úr – mondja, de erről a javaslatról nem szavazhatunk. Már miért ne szavazhatnánk? – kérdezem. Azért – mondja a kormánypárti képviselő – mert a javaslatban súlyos helyesírási hiba van. Na, ezt nevezik a hadászatban baráti tűznek. Ez nem ok a szavazás elhalasztására – érvelek szelíden, ismertetem a javaslatot, a képviselő úr által említett helyesírási hiba nélkül.  Megtörténik. Ezután újra felteszem szavazásra a javaslatot. Monostori ismét szót kér. Bocsánat elnök úr, mondja, de a javaslatban van egy másik helyesírási hiba is. A történetben az a szép, hogy a módosító indítványt előterjesztő szocialista képviselő tanári diplomával rendelkezik. Igaz, nem magyar nyelvből, hanem matematikából szerezte képesítését…

A bizottsági munka alapján – Simon Sándor munkatársam szakszerű közreműködésével – végülis egy egészen jó határozat-tervezetet készítettünk. Erre aztán összeálltak a szabaddemokraták a szocialistákkal és leszavazták az előterjesztést. A bizottsági vizsgálattal azonban az ügy a közvélemény érdeklődésének középpontjába került. A különböző televíziók által a rendőri túlkapásokról készített felvételeket a bizottsági ülésen levetítettük. Illő figyelmességgel ezen az ülésen Pongrátz Gergely és Kuncze Gábor belügyminiszter egymás mellett kapott helyett. Az ülés lezárása után a mikrofonba mondom, hogy Pongrátz Gergelyt szeretettel várom egy magánbeszélgetésre a nemzetbiztonsági bizottságban lévő irodámban. Tudom, hogy ő már rég nem velünk, hanem a radikálisokkal tart. De számomra mindig is a Corvin-köziek parancsnoka maradt.

A Független Jogász Fórum 1988. november 27.-i tanácskozásának anyagát néhány nap alatt feldolgoztuk. Az egyesülési és a gyülekezési törvény parlamenti szavazásáig még több mint egy hónap volt hátra, ezért úgy döntöttünk, hogy állásfoglalásunkat postán elküldjük az összes képviselőnek. A postázást Tóth László vállalta, aki szombaton késő délután feljött hozzánk a sokszorosított anyagért. Amíg a kávéra várunk, Grósz Károly beszéde a téma, amelyet kedden a Sportcsarnokban a budapesti pártaktíva előtt mondott el. A pártfőtitkár az övéi előtt beszélt, nyilván erőt akart sugározni, és mozgósítani. Figyelmeztette hallgatóságát, hogy vannak, akik szét akarják zilálni a szocializmus intézményrendszerét. Ezekkel pedig fel kell venni a harcot, ami „osztályharc lesz a javából”. Ennek eredménye pedig attól függ, hogy a kommunisták maguk mellé tudják-e állítani a „józan erőket”, és határozottan fel tudnak-e lépni az „ellenséges, ellenforradalomi erőkkel” szemben. Mert, ha nem, „az anarchia, a káosz és ne legyen illúzió, fehérterror uralkodik el.”

Azon meditálunk, hogy bennünket vajon a „józan” vagy az „ellenséges, ellenforradalmi” erők közé sorol-e a főtitkár? Mellettünk ül az asztalnál a tizenegy éves Zoltán fiam, aki élénken figyel, de nem kapcsolódik be a beszélgetésbe. Közben az is kiderül, hogy Tóth László magára maradt a postázással, mert munkatársa nem tud bemenni az ügyvédi irodába. Felajánlottuk hát a feleségemmel, hogy segítünk neki. Megkérdezem Zoltán fiamat, hogy velünk tart-e, vagy megvárnak bennünket itthon hármasban a macskájával és a papagájával. A két kis állattal azóta különösen összenőtt, mióta a bátyja a győri bencésekhez jár gimnáziumba, és ott lakik a kollégiumban. Most mégis inkább velünk akar jönni. Na, akkor szaladj fel a szobádba és hozd a kabátodat, mert máris indulunk.

Kilenc óra is elmúlt, amikor az utolsó borítékot lezártuk és a bélyeget felragasztottuk. Zoli derekasan helytállt, tagadta ugyan, de a végére nagyon elfáradt. Beléptünk a lakásba, a macska az előszobában várt bennünket és nyávogott. Zoli előrenyomult, majd egy pillanatra megmerevedett. A macska szája sarkából egy citromsárga tollpihe kandikált ki, alig láthatóan. Zoli tágra nyílt szemmel bámult a macskára. Aztán hirtelen futni kezdett és szó nélkül rohant fel a lépcsőn. Néhány másodperc múlva egy artikulátlan üvöltés, majd hangos zokogás jelezte, hogy balsejtelme igazolódott. A papagájból csak néhány szárnytoll maradt meg, egy kupacban a szoba közepén. Leültem az ágy szélére, ahol hasra fekve zokogott a fiam. Megpróbáltam vigasztalni, de minden szóra felerősödött a zokogás. Feladtam hát a kísérletezést, csak ültem az ágy szélén és szó nélkül simogattam a fejét. Hosszú idő múlt el, amíg valamennyire megnyugodott. Felült, könnyektől maszatos arcát felém fordította és panaszos hangon kérdezte: De hát miért csinálta ezt a Kormi? Nem tehet róla – válaszoltam. – Ilyen a természete. Rosszul csuktam be az ajtót, amikor felmentem a kabátomért. Én tehetek róla.– mondta olyan határozottan, hogy jobbnak láttam, ha nem próbálom mentegetni és igazat adok neki.

Azt, hogy a Független Jogász Fórumot a józan vagy az ellenséges szervezetek közé sorolja-e, az MSZMP főtitkára később sem árulta el. Megtette viszont helyette ezt az MSZMP hivatalos lapja a Népszabadság. Úgy négy hónappal ezután, amikor az Ellenzéki Kerekasztal létrehozására irányuló felhívásunkat közzétettük.

Két napra rá, hogy a Felhívás a Magyar Nemzet 1989. március 21-i számában megjelent, a Népszabadság „Erőszakkal?” címmel közöl egy glosszát, amelyben mérföldkőnek minősíti a Független Jogász Fórum felhívását. Mérföldkőnek, mert először fordult elő, hogy egy ellenzéki szervezet a demokratizálódási folyamatban felveti az erőszak lehetőségét. A pártlap cikkírója a Felhívás következő mondata alapján jutott erre a következtetésre: „Országunk mai helyzetében az átfogó változás már a nemzeti fennmaradás alapfeltétele, ezért a politikai fordulat – a nemzet önvédelmi reflexéből adódóan – előbb vagy utóbb, erőszakkal vagy anélkül, de szükségszerűen bekövetkezik.”

A Népszabadság cikke nyomán Hollauer Tibor a Mai Nap című fél bulvár politikai napilap munkatársa kétoldalas interjúban faggatózik, és minden oldalról igyekszik körbejárni velem az erőszak lehetőségének a kérdését. Hiába idézem a Felhívás egy másik részletét, miszerint: „…minden gondolkodó embernek és valamennyi felelősségteljes politikai erőnek – mindaddig, amíg erre a legkisebb esély is van – arra kell törekednie, hogy a szükségszerűen bekövetkező változás erőszakmentesen menjen végbe.” Miután sokadszor kifejtem, hogy a Független Jogász Fórum békés rendszerváltozásra törekszik, az újságíró a következő kérdést szegezi nekem: De, ha mégis úgy alakulna, hogy az emberek elégedetlensége erőszakos formában a felszínre törne, és amellyel szemben a hatalom is erőszakkal lépne fel, Ön személyesen melyik oldalra állna? Semmiképpen sem azok oldalára, akik erőszakkal lépnek fel az emberek elégedetlenségével szemben…

Megjegyzem, hamar be kellett látnom – a taxisblokád idején mindenképpen – hogy a március 15-én nemzeti zászlók alatt felvonult százezres embertömegből téves következtetést vontam le. A nemzeti összetartozás érzése csak egy szűk kisebbség számára volt hívó szó, mozgósító erő. Illúzió volt feltételezni, hogy negyven év kommunizmusa után a nemzet önvédelmi reflexe egyszer csak működésbe lép. A nemzeti öntudatot a Kádár-rendszer gulyáskommunizmusa kiölte az emberekből. Csinálhatott volna itt bármit a hatalom, nem lett volna felkelés vagy forradalom, amely a politikai fordulatot kikényszerítette volna. Az emberek az életszínvonal romlása miatt elégedetlenek voltak, de sokkal inkább éltek a hatalom által meghagyott lehetőségekkel vagy éppen a felkínált új lehetőségekkel, mintsem, hogy szembefordultak volna a hatalommal. Még többet dolgoztak a háztájiban és a géemkákban, a szürke és a feketegazdaságban. Amikor pedig a világútlevélhez némi valutát is kaptak, bepakolták a nagymamát, a nagypapát a Zsiguliba vagy a Trabantba és mentek Ausztriába hűtőgépet meg videó magnót vásárolni. A Magyarországon megvalósult békés rendszerváltásnak nem a forradalom, hanem a késlekedés, a semmittevés és a pótcselekvés volt az alternatívája. Ha ez utóbbi forgatókönyv szerint  alakul a helyzet, a növekvő elégedetlenség vezethetett volna különböző csetepatékhoz és a hatalom erőszakos fellépéséhez, de ezáltal a rendszerváltozás nem lett volna radikálisabb, ellenkezőleg, kevésbé lett volna következetes.

S ami nagyon fontos volt: a változást a lehető leggyorsabban kellett végrehajtani, ugyanis senki sem tudhatta, meddig tart az a kedvező nemzetközi klíma, amelyet kihasználva Magyarországot át lehetett vinni a „túlsó partra”. Én az egészet egy versenyfutásként fogtam fel. Úgy véltem, a Szovjetunióban reális lehetőség van egy robbanásszerű visszarendeződésre. Fontos, gondoltam, ha ez bekövetkezik, mi minél távolabb legyünk a „robbanás epicentrumától”. Ebben ugyan tévedtem, hiszen visszarendeződés helyett a Szovjetunió szétesése következett be, a rendszerváltozás gyorsasága mégis fontos volt. A válság napról napra mélyült, amit a szétesőben lévő, sodródó rendszer képtelen volt megállítani. Emellett az sem mindegy, hogy az összeomló birodalom szövetségeséből melyik ország, mikor válik a nyugati világ részévé. 

A megvalósult négy-lépcsős magyar modell – független szerveződések létrejötte, az ellenzék összefogása, az egyesült ellenzék és a hatalom közti tárgyalások, majd a megállapodás alapján szabad választások – az adott történelmi helyzetben a lehető leggyorsabb és legkövetkezetesebb átalakuláshoz vezetett.

Ugyanakkor – húsz év távlatából megállapíthatjuk – a rendszerváltozás mindmáig nem hozta el azt, amit az emberek leginkább vártak tőle: a jólétet. És azt sem, ami szintén fontos lett volna: nem hozott igazságot. Mindez a rendszerváltozás nagy deficitje. Ez a könyv talán hozzásegít annak megítéléséhez, hogy milyen szerepe volt mindebben annak, ami Magyarországon 1988 és 94 között történt. Remélem, lesznek olyanok, akik ugyanígy belülről, az utóbbi tizenöt év történetét is megírják. Így lehet majd teljes a kép, miért is nem hozott a rendszerváltozás húsz év elteltével sem: jólétet és igazságot.

Visszatérve 1988 végéhez: egyre nagyobb volt a nyomás, hogy a sikeresnek mondható indulás után a Jogászfórum alakuljon tagsággal rendelkező társadalmi szervezetté. Sándorfy György volt a legalkalmasabb, hogy az alapszabályt megszerkessze, s én voltam az, aki az eredeti felhívást kiegészítve az alapító levelet megfogalmaztam. Az 1989. január 14-én megtartott – Richter Anna által vezetett – alakuló ülésen mindkét okiratot elfogadtuk. Vita csak az alapszabály körül volt – itt már komolyabb nézeteltérések is felmerültek – végülis az alapítók elképzelése (egy minél lazább szerveződés) nagy többséget kapott.

Megválasztottuk a huszonegy tagú választmányt és a tisztségviselőket. Ma már megmosolyogtató, de olyannyira nem akartunk hasonlítani a hivatalos szervezetekre, hogy az alapszabályban nem volt elnök és titkár, hanem a vezetőt képviselőnek, a titkárt jegyzőnek neveztük el. (Engem választottak képviselővé, Bártfay Pál lett a helyettesem, Sándorfy György a jegyző.)

A választmány tagjaira mindenki tehetett javaslatot és az összes név felkerült a szavazólapokra. A választmányi tagok többsége és a három tisztségviselő az ügyvédek közül került ki, de a titkos szavazáson a kilencven százalékban ügyvédekből álló tagság három egyetemi oktatót (Kukorelli Istvánt, Kutrucz Katalint és Sólyom Lászlót), ugyanennyi jogtanácsost (Bognár Szabolcsot, Kemencei Zoltánt és Mayer Erikát), továbbá két bírót (Franyó Zoltánt és Orzó Katalint) is beválasztott a Független Jogász Fórum választmányába.

A szavazatszámláló bizottság elnöke Sólyom László, az ELTE Jogi Karának egyetemi tanára, aki precízen ügyelt minden szabály betartására. A szavazás titkossága egyértelműen garantált volt. Sokkal inkább, mint amikor tizenhat évvel később a Parlament Sólyom Lászlót köztársasági elnökké választotta. Igaz, akkor nem ő volt a szavazatszámláló bizottság elnöke…

A választmány első ülésén az Új Márciusi Front felhívását vitatta meg, amely egy úgynevezett Országos Nemzeti Bizottság létrehozására irányult. Az Új Márciusi Front egy Nyers Rezső körül szerveződő 1988 tavaszán létrejött baloldali társaság, amelyben régi kommunisták és reformerek mellett részt vesznek az SzDSz egyes baloldali gyökerű személyiségei is (Vásárhelyi Miklós, Tardos Márton, Bauer Tamás). Az elnök a Nagy Imre köréhez tartozó, de a Kádár-rendszerbe is beilleszkedő veterán kommunista Újhelyi Szilárd, a titkár a szintén nem túl fiatal reformer Vitányi Iván. A csoporthoz tartozik még a Pártból 1988 tavaszán kizárt négy reformerből három: Bihari Mihály, Király Zoltán és Lengyel László, a Leninről és Kádárról is könyvet írt Gyurkó László, az ismert tévés Baló György és az Új Tükör című hetilap főszerkesztője, az ötvenhat után meghurcolt, de kommunista hitét megőrző és vállaló, Petőfiről általam kedvelt könyveket író Fekete Sándor. A javaslatukban szereplő Országos Nemzeti Bizottság egy tanácskozó testület, amelyben a régi és új társadalmi politikai szervezetek és mozgalmak vennének részt. A felhívás szerint az új Alkotmányt és a hozzákapcsolódó alapvető törvényeket az Országos Nemzeti Bizottság dolgozná ki és terjesztené a parlament elé.

Arról nem szól a javaslat, hogy mely szervezetek kerülnének be a testületbe, benne lenne-e például az MSZMP. Állásfoglalásunkban mindenesetre leszögezzük, hogy egy ilyen politikai testület csak a teljes egyenjogúság alapján működhetne.

Az MSZMP két egymással is rivalizáló reformer politikusa, Pozsgay Imre és Nyers Rezső egyaránt az ellenzék felé történő nyitásra alapozza politikáját. Pozsgay kezdettől a legálisan szerveződő népi ellenzékkel keresi a kapcsolatot, s 1988-tól már Nyers Rezső is nyitásban gondolkodik. Ő a reform-közgazdászokon keresztül a liberális ellenzékkel kerül szorosabb kapcsolatba. Törekvéseik találkoznak az ellenzék két meghatározó erejének elképzeléseivel. Számomra úgy tűnik, mintha az MDF és SzDSz vezetői a demokratikus átalakulást még mindig az MSZMP-n belüli erőviszonyok kedvező változásától remélnék és saját szervezeteik szerepét ennek elősegítésében látnák. Bíró Zoltánék a Pozsgay-féle nemzeti szárny, Kis Jánosék a Nyers-féle reformerek felülkerekedésében bíznak, s igyekeznek azt elősegíteni.

A Jogászfórum első választmányi ülését követő hétvégén szokásom szerint a hálószobában ágyra ledőlve hallgatom a Rádió szombat délutáni politikai műsorát, a 168 órát. Pozsgay nyilatkozik, beszámol arról, hogy a MSZMP Központi Bizottságának történelmi albizottsága a jelenlegi kutatások alapján népfelkelésnek látja 1956-ot. Leszaladok a konyhába, feleségem a rántást kavarva megjegyzi: Ezért kár volt egy történész bizottságot összehívni. Ha megkérdezik a nyolc osztályt végzett anyámat, megmondta volna, hogy ötvenhatban forradalom volt.

Persze mindketten tudjuk, hogy a Párt politikai bizottsági tagja által kimondott féligazság alááshatja az MSZMP legitimációját. Természetesen csak akkor, ha az állampárt hivatalosan is magáévá teszi Pozsgay ötvenhatra vonatkozó értékelését, ami egyáltalán nem látszik biztosnak. Az első napokban a reformpártiként számon tartott politikusok is Pozsgay ellen lépnek fel. Németh Miklós miniszterelnök szerint „ötvenhat értékelésében a népfelkelés ugyanúgy helyet kaphat, mint a nemzeti tragédiát okozó, szocializmusellenes terrorlázadás.” Szűrös Mátyás finomabban fogalmaz, de szintén elhatárolódik, amikor úgy nyilatkozik, hogy „ötvenhat eseményeit nem lehet egyetlen szóval ellenforradalomként vagy népfelkelésként jellemezni.” A párttagság nagy része pedig megdöbbent és felháborodott. Két hétig tartott, amíg a vihar lecsillapodott, de Pozsgay párton belüli népszerűsége, ereje, tekintélye nagymértékben megcsappant, s az MSZMP legitimációja romokban hevert.

Pozsgay két évtizeddel az események után azt állítja, szándékosan akarta szétverni az állampártot. Nem tudom. Tény viszont, hogy nem állt az MSZMP reformköreinek élére, és nem alakított új pártot. Ellenkezőleg, az utolsó pillanatig az állampárt egyik vezetője maradt. Ugyanakkor az is tény, hogy akár tudatosan tette, akár nem, jelentős szerepe volt az MSZMP likvidálásában.

Figyelemre méltó, amit ezzel kapcsolatban Fejti György nyilatkozik. Azt mondja, őt meglepi az, amiről Pozsgay újabban beszél. Lehet, hogy ő eleve szét akarta verni a Pártot, ezt viszont elmulasztotta vele közölni. Ő a tárgyalások során mindvégig az őt delegáló párt érdekeit igyekezett képviselni. Úgy tudta, Pozsgay ugyanerre törekszik. Ha szét akarta verni a pártot, ahogy mostanában nyilatkozik, ezt legalábbis illő lett volna vele is közölnie.

Az MDF vezetői egyébként a legutolsó pillanatig bíztak abban, hogy Pozsgay létrehoz egy nemzeti elkötelezettségű szociáldemokrata pártot, amely egyértelműen szakít a múlttal. Kulin Ferenc meséli, aki az MDF képviseletében részt vett az MSZMP utolsó kongresszusán, hogy amikor beszámolt az MDF elnökségének arról, hogy Pozsgay nem szakított, óriási volt a csalódás. Kulin szerint Csoóri kifakadt, mondván: „Én ezzel az emberrel soha többé nem állok szóba.”

Pozsgay megalkuvására ő maga ad magyarázatot. Azt mondja, Rómában az olasz kommunista párt kongresszusán Gorbacsov bizalmi embere közvetítette a szovjet pártfőtitkár üzenetét, hogy Grósz Károlyt kell támogatni. Ezt neki figyelembe kellett vennie. Akkori ellenzékiként, ha tudtunk volna minderről, megkérdeztük volna, miért is? Miért kell igazodnia a köztársasági elnöki pozícióra törő politikusnak a magyar viszonyokban nyilván tájékozatlan, de abba beleszólni nem akaró Gorbacsov véleményéhez?

Persze lehet, hogy igazságtalan vagyok. Én eleve egy másfajta közegben politizáltam, mint amilyet Pozsgay évtizedeken át megszokott. Így fogalmam sincs, egy kommunista funkcionárius agya hogyan működik egy ilyen „elszabadult” szituációban.

Február 11-12-én kétnapos ülést tart a Központi Bizottság. A múlttal kapcsolatban elfogadják Pozsgay népfelkelés-verzióját, a jövőre nézve pedig a többpártrendszert. Vasárnap este ülök a televízió előtt. A Hét című műsorban Grósz Károly nyilatkozik Aczél Endrének. Elmondja, a kérdés az volt, hogy a pluralizmus – ezt a szót a kommunista funkcionáriusok  mindig nehezen mondják ki bármennyit is gyakorolják – az egypártrendszer vagy a többpártrendszer keretei között valósuljon-e meg, és a KB az utóbbi mellett döntött. A riporter felteszi a kérdést: az MSZMP végülis támogatja, vagy tudomásul veszi a többpártrendszert? Kezdeményezi – válaszol mosolyogva a pártfőtitkár. Kicsit elgondolkodom. Tehát nem veszi tudomásul azt, ami ténylegesen kialakult, hanem továbbra is egy általa elképzelt „pluralizmusban” gondolkodik, ami lehetne akár egypártrendszerű is, de most ők úgy döntöttek, hogy többpártrendszerű legyen. Nem nehéz elképzelni, milyen lehet egy olyan többpártrendszer, amelyet az a főtitkár kezdeményez, aki még ősszel, fehérterrorral riogatott, nemrég Amerikában pedig arról beszélt, hogy az egypártrendszer Magyarországon „történelmileg így alakult”. Vagyis: az csak úgy alakult, nekik semmi közük hozzá, emezt viszont kezdeményezniük kell. Nyilván azért, mert ami most alakul, az valami egészen más, mint amit ők elképzeltek. Ez az egyetlen dolog, amiben egyetértünk.

Az új Alkotmány szabályozási koncepciójának vitájára Kulcsár Kálmán igazságügy miniszter tizenkét úgynevezett alternatív szervezetet hívott meg. Itt találkozom először Bíró Zoltánnal az MDF első emberével, s Tölgyessy Péterrel. Magyar Bálint felszólal a vitában, majd átadja a szót Tölgyessynek, mondván, hogy részletes álláspontjukat ő fogja kifejteni. Tölgyessy hangsúlyozza, hogy nem tartozik egyik párthoz sem, de szabaddemokrata barátai felkérték, hogy ezen a fórumon adja elő az alkotmánykoncepcióval kapcsolatos észrevételeit. Ezek után ízekre szedi a javaslatot: százegy pontban sorolja fel kifogásait.

Tölgyessyvel ellentétben én nem mentem bele az alkotmánykoncepció részleteinek taglalásába, hanem azt hangoztattam, hogy a lényeg: ez a parlament nem alkotmányozhat. Tehát előbb kell dönteni arról, hogy ki alkotmányozzon, s ha ez eldőlt, akkor a tartalomról. Megjegyeztem, hogy a Jogászfórumnak rokonszenves az MDF alkotmányozó nemzetgyűlésre vonatkozó javaslata, s örülök, hogy Bíró Zoltán most itt ül mellettem. Megkérdezhetem tehát, hogyan képzeli az MDF az alkotmányozó nemzetgyűlés összetételét. Miképpen kellene azt a testületet létrehoznunk. A válasz meglepett. Az MDF felelős képviselője a szervezet által sokat hangoztatott alkotmányozó nemzetgyűlés összetételéről azt mondta: a javaslatnak ez a része még nincs kidolgozva!

Valamikor március végén olvasok egy tanulmányt a HITEL című folyóiratban. Schmidt Péter a budapesti jogi egyetem államjogi tanszékének vezetője alkotmányjogi érvekkel igyekszik bizonygatni, hogy a parlamentnek miért is kell kitöltenie a mandátumát. Kicsit elcsodálkozom. A HITEL kiadásáért Csoóri Sándorék még Illyés Gyula életében indították el a küzdelmet, amely végül tavaly sikerre vezetett. Bíró Zoltán a főszerkesztő, a szerkesztőségben Csengey Dénestől kezdve, Csurkán, Kiss Gy. Csabán és Lezsák Sándoron át Für Lajosig a komplett MDF-vezetés, a szerkesztőség elnöke Csoóri Sándor. A lap közéleti és irodalmi szempontból egyaránt fontos és színvonalas, ráadásul teret ad az ellenzéki gondolatoknak. A Független Jogász Fórum Alapító levele is a HITEL-ben jelent meg. Ehhez képest Schmidt Péter régi emeszempés, ötvenhat után a Jogtudományi Intézet párttitkára volt, most pedig az ellenzék lapjában látszólag alkotmányjogi, valójában keményen politikai cikket közöl az MSZMP álláspontjának védelmében.

Írok egy választ Schmidt Péter cikkére, ám mindaddig nem adom le a Hitelnél, amíg a Független Jogász Fórum koordinálja az Ellenzéki Kerekasztal tevékenységét és én vezetem az üléseit.  Így tartottam korrektnek, mivel ebben a kérdésben az Ellenzéki Kerekasztalon belül végig nem volt egyetértés. Az SzDSz azon az állásponton volt, hogy az ellenzék nincs felkészülve az előrehozott választásokra, amikor Szabad György már rég a parlament mielőbbi feloszlatása mellett érvelt. Június 13-ával az EKA melletti egyeztető szerepünk megszűnt, a Schmidt-írásra adott válaszom pedig „Késlekedésre nincs idő” címmel a Hitel június 21-i számában megjelent.

Az egyik EKA ülés után Tölgyessyvel beszélek telefonon. Kérdezem, olvasta-e Schmidt Péter cikkét a Hitelben. Azt mondja igen, sőt véletlenül ismeri a cikk előzményeit is. Bíró eredetileg tőle kért egy cikksorozatot alkotmányjogi témában. Ez néhány nappal az Igazságügy Minisztérium alkotmánykoncepcióról szervezett vitája előtt történt, ahol Magyar Bálint őt az SzDSz szakértőjeként mutatta be. Az ülést követően Bíró nem konkretizálta a korábbi megbízást, és többé nem is kereste. Helyette viszont ezek szerint megtalálta Schmidt Pétert, aki közismert MSZMP-s volt ugyan, de az SzDSz társaságában valószínűleg nem mutatkozott.

Tölgyessy nem is akarta leplezni sértettségét. A Jogtudományi Intézetnél volt kutató, komoly politikai ambíciókkal, de akkor még egyik ellenzéki pártnál sem kötelezte el magát. Bíró Zoltán eljárása után viszont úgy érezte, hogy az MDF körül nincs keresnivalója.

Kezdetben egyébként az SzDSz-ben is ellentmondásos volt a helyzete. Emlékszem 1989. március 19-én az SzDSz küldöttgyűlése után a Corvin moziban tartott sajtótájékoztatóra. Egy újságíró megkérdezi, mi az SzDSz véleménye az MDF alkotmányozó nemzetgyűlésre vonatkozó elképzeléséről. Tölgyessy belekezd a válaszba, amikor a mellette ülő Kis János elveszi tőle a mikrofont, mondván, ez politikai kérdés, aminek a megválaszolására a szakértőnknek nincs kompetenciája.

Szintén egy telefonbeszélgetés Tölgyessyvel, aznap este, hogy először jött el a Kerekasztal ülésére, még mindig, mint szakértő. Tölgyessy elmondja, hogy az SzDSz vezetőinek el kell dönteniük, hogy elfogadják-e őt egyenrangú politikusnak, vagy továbbra is csak a szakértelmére kíváncsiak. A szakértő ugyanis pénzért dolgozik. Ha az akarna lenni, az MSZMP-hez is elmehetne. Ő szívesen dolgozik ingyen, de csak politikusként. Tölgyessy tehetségét dicséri, hogy néhány hónap alatt Magyar Bálint szakértőjéből az Ellenzéki Kerekasztal meghatározó politikusa lett.

Valamikor június végén vagy július elején Kolossváry István jogászfórumos kollégám, aki Kis Jánossal egy házban lakott, meghívott vacsorára feleségemmel együtt. Azt mondta, rajtunk kívül csak a Kis-házaspár lesz ott. A meghívást nem illik visszautasítani, amúgyis kíváncsi voltam Kis Jánosra, akivel addig csak futólag találkoztam. Nem elsősorban az SzDSz elnökére, sokkal inkább a régi ellenzékire. 

A vacsora után sétálunk a Gellért hegyen, s megemlítem neki, hogy rám nagy hatással volt az Ellenzéki Kerekasztal első szakaszában Tölgyessy Péter teljesítménye. Hozzáteszem, mintha ezt a teljesítményt az SzDSz-ben nem értékelnék megfelelően. Már hogyne értékelnénk, válaszolja. Kiváló alkotmányjogász. Amikor közbevetem, hogy én a politikai teljesítményére gondoltam, szinte barátságtalanul jelenti ki: alig néhány hónapja van az SzDSz-nél.

Tölgyessy mindennek ellenére listavezető lett, majd parlamenti frakcióvezető. Amikor viszont az SzDSz elnökévé választották, a párt meghatározó személyiségei sorra utasították el az ügyvivői jelölést. Passzív rezisztenciába vonultak. Aztán rövid idő alatt meg is buktatták az elnököt. Hiába, egy zárt közösségbe nem könnyű egy kívülállónak bekerülnie. Bár valószínűleg inkább azoknak van igazuk, akik úgy vélik, Tölgyessy kiközösítését annak köszönheti, hogy elnöki kampányában egy patrióta SzDSz-t hirdetett meg…

Az Igazságügy minisztériumnak az alkotmány szabályozási elveiről szóló törvényjavaslatát a Kormány lényegében változatlan tartalommal, az országgyűlés március 8-i ülésére benyújtotta. Ez volt az egyik témája a Független Jogász Fórum február 25-i tanácskozásának, a másik pedig a sztrájktörvényről szóló javaslat. Az alkotmány szabályozási elveiről szóló vitában felkért előadónk Holló András volt, az alkotmány előkészítő bizottság vezetője és Tölgyessy Péter, aki a szokott szakértelemmel, precizitással és vehemenciával opponálta a javaslatot.

A Független Jogász Fórum a február 25-én meghallgatott előadások és lefolytatott vita után sem látott okot arra, hogy módosítson első ízben 1988. november 27-én kifejtett álláspontján. Leszögezte, hogy miután a jelenlegi parlament nem alkotmányozhat, az alkotmány szabályozási elveivel sincs értelme foglalkoznia. Ennek a parlamentnek a feladata egy párttörvény, valamint egy olyan egyszeri alkalomra készülő választójogi törvény megalkotása, amely a jelenlegi helyzetben a legalkalmasabb egy valóban népképviseleti országgyűlés létrehozására. Eközben az alkotmánykoncepciót bocsássák széleskörű társadalmi vitára, továbbá az MSZMP és a független politikai szervezetek hozzanak létre egy testületet, amely a társadalmi vita anyagát is figyelembe véve megállapodna az új országgyűlés elé terjesztendő alkotmánykoncepció szövegében.

Közben persze a hatalom sem tétlenkedik. Egyenként tárgyal az ellenzéki szervezetekkel. Március első napjaiban Fejti György a TV-híradóban naponta megjelenik, hol az MDF-fel, hol az SzDSz-el, vagy a kisgazdákkal. A legszebb az, amikor a szocdemekkel találkoznak, mert ők még elvtársazzák is egymást. Reális a veszély, hogy az ellenzéki szervezeteket – mielőtt megmutathatnák magukat – a hatalom szépen „magába kompromittálja”. Hiszen az emberek azt látják a tévében, hogy ezek itt egyezkednek a fejünk fölött, mindenki csak a saját pecsenyéjét sütögeti, egyik se jobb a másiknál.

A Független Jogász Fórumot ezidőtájt már számon tartják. Nemcsak a Fővárosi Bíróságon, ahol az egyesülési törvénynek megfelelően bejegyezték a szervezetet, s nem csupán a Belügyminisztérium III/3-as csoportfőnökségén, hanem ellenzéki körökben is. Ezért kapunk meghívást a március 15-i közös ellenzéki rendezvényeket előkészítő megbeszélésekre, amelyeket öt szervezet, az MDF, az SzDSz, a Bajcsy Zsilinszky Baráti Társaság, a Kisgazdapárt és a Fidesz hívott össze. Több alkalommal találkozunk a Kisrabló étteremben, ahol megbeszéljük a közös ellenzéki demonstráció minden részletét.

Valamikor február második felében egy vasárnapi napon megegyezünk a tizenkét pont 1989-re aktualizált szövegében. „Mit kíván a Magyar Nemzet?” – ez volt a kérdés 1848-ban. „Szabad, független, demokratikus Magyarországot!” – válaszoljuk meg 1989 februárjában a Kisrabló étteremben. Rendőrállam helyett jogállamot, valódi népképviseletet és többpártrendszert, szabad választásokat, az emberi jogok érvényesülését és bírói függetlenséget, méltányos közteherviselést és a kiváltságok megszüntetését, a szovjet csapatok kivonását Magyarország területéről. Végül követeltük, hogy vessenek véget a történelemhamisításnak, a nemzetnek adják vissza címerét, igazságot 56-nak, tisztességet a forradalom mártírjainak és nyilvánítsák október 23-át nemzeti ünneppé. Harmincegy ellenzéki szervezet írta alá a rendszerváltozás tizenkét pontját és egyezett meg március 15. közös ünneplésében. Találkozás ½ 12-kor a Petőfi szobornál.

A Független Jogász Fórum tagjai saját zászló körül gyülekeznek, amelyet Szabó Sándor az alkalomra készített. Ő még a Jurtában keresett meg, elmondta, hogy nem jogász ugyan, de számára ez a szervezet a legszimpatikusabb, szívesen csatlakozna. Belépőnek hozott egy nagy fehér molinót, piros betűkkel ráírva: Független Jogász Fórum. Attól kezdve minden rendezvényen ez a molinó volt a fejünk felett. Alapszabályunkat pedig úgy fogalmaztuk, hogy ne csupán jogászok és joghallgatók lehessenek a tagjaink. Egyébként majdnem lett egy orvosunk is, aki a Tükörterembe még eljött, de aztán tisztáztuk a félreértést. Lezsák fia volt  a hibás, aki a emdéefbe jelentkezők közül segített kikeresni a jogászokat, és a sok doktor közé egy orvos is belekeveredett…

Az Erzsébet-híd pesti hídfője és a Duna-korzó zsúfolásig megtelt emberekkel. A hídon egy hatalmas transzparens néz szembe velünk „Független Magyarország” felirattal. A híd alatt egy másik transzparens: „Vissza a lenini úton”. A déli harangszó után a tömeg elénekli a Himnuszt, majd az MDF-es Filó Sarolta, Vígh Károly a Bajcsy Zsilinszki Baráti Társaság elnöke és Mécs Imre beszél, végül Vitai András szavalja el a Nemzeti dalt – miként édesapja, Sinkovits Imre tette azt 1956. október 23-án.

Ezután a tömeg a Szabadság térre vonul, ahol az ellenzék a nép nevében jelképesen lefoglalja a Magyar Televíziót. Iskolás gyerekek hatalmas ováció közepette feszítik ki a „Szabad magyar televízió” felírással ellátott transzparenst, majd Cserhalmi György, a népszerű fiatal színész felolvassa 1989 tizenkét pontját: Mit kíván a magyar Nemzet? Szabad, független, demokratikus Magyarországot. A tömeg minden egyes pontot kitörő lelkesedéssel fogadott. Számomra mégis Csengey Dénes beszéde volt a csúcs. Szabad március 15-ét – mondta, majd folytatta: március 16-át, március 17-ét, március 18-át. A taps egyre erősödött, míg – úgy huszadika körül – a tömeg lelkesedése elnyomta a szónok hangját. Legalább százezren vagyunk a téren. Körbe jár a hír, hogy a Múzeum kertben a hivatalos ünnepségen tíz-tizenöt ezren, ha voltak. Ruttner Györgyöt, aki a szocdempárt nevében szólalt fel, füttykoncert fogadta, alig tudta elkezdeni a beszédét.

A Kossuth térre és a Bem térre még átmegyek a tömeggel, de az esti fáklyás felvonuláson már nem veszek részt. Otthon felbontok egy üveg bort, s elkezdem fogalmazni a Független Jogász Fórum felhívását az Ellenzéki Kerekasztal létrehozására.

A Független Jogász Fórum választmánya kéthetente ülésezett, a Gösserben. A soron következő ülés március 17-én volt. Bevittem a felhívást, mindenki egyetértett. Azzal is, hogy konkrét meghívást kell küldenünk a legfontosabb szervezeteknek, amelyek körét is meghatároztuk.

Akkoriban általános volt a vélekedés, hogy a Magyar Demokrata Fórumot és a szabaddemokratákat lehetetlen egy asztalhoz ültetni. Mi is tudtuk, hogy ez lesz a legnehezebb feladat, és azt is, ha a két szervezet bármelyike távol marad, az az egész kezdeményezés kudarcát jelenti. Az MDF és az SzDSz nélkül nincs hiteles ellenzéki összefogás. Ugyancsak teljes volt az egyetértés abban, hogy a FIDESZ részvételére is feltétlenül szükség van. Az 1945-ben még szabad választáson a parlamentbe került történelmi pártok meghívására vonatkozó javaslatommal azonban többen is vitába szálltak. Azzal mindenki egyetértett, hogy jó lenne, ha a demokrácia helyreállításában szerepet játszanának azok a pártok is, amelyeket a kommunisták a demokrácia felszámolásával együtt semmisítettek meg. Az aggályok arra vonatkoztak, hogy ezek a pártok mai formájukban vajon alkalmasak-e arra, hogy részei legyenek egy ellenzéki összefogásnak? A kisgazdáknál és a szocdemeknél a zavaros belső állapotokat, utóbbinál ezen kívül az MSZMP-hez fűződő tisztázatlan kapcsolatokat kifogásolják. A Nemzeti Parasztpárt utódjaként szerveződő Magyar Néppárt esetében azt vetette fel valaki, hogy vajon igazi ellenzéki pártról van-e szó, hiszen a hírek szerint a Hazafias Népfront bázisán folyik a pártszervezés.  Végül abban maradtunk, hogy a felvetett aggályok ugyan indokoltak, de a három történelmi pártnak múltja alapján helye van az Ellenzéki Kerekasztalban. Nekünk pedig nincs jogunk arra, hogy ezt megkérdőjelezzük. Amúgy is egy minél teljesebb körű ellenzéki összefogásra törekszünk, mivel csak egy ilyen politikai erő lehet valódi ellensúly az állampárttal szemben. Ugyanezért javasoltam a Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája és a Bajcsy Zsilinszky Baráti Társaság meghívását is. Ezek ugyan nem pártok és nem is akarnak azzá válni, de a hatalomtól független, hiteles ellenzéki szervezetek. Velük szemben nem is merült fel semmilyen kifogás.

Ezek után egyetlen probléma maradt: hova szóljon a meghívás. A Gössert ugyan szeretjük, de egy Ellenzéki Kerekasztal folyamatos működtetésére alkalmatlan helyszín. Végül az ELTE Jogi Kara Büntetőjogi tanszékének könyvtára mellett döntöttünk. Feleségemnek Kutrucz Katalinnak ugyanis oktatóként kulcsa volt a tanszéki könyvtárhoz. (Ha valakinek, akkor neki aztán valóban „kulcs-szerepe” volt az Ellenzéki Kerekasztal létrejöttében.) A büntetőjogi tanszék vezetője dr. Békés Imre. Amikor 1971-ben elvégeztük az egyetemet, s Kati bennmaradt a tanszéken, rajta kívül Békés volt az egyetlen, aki nem volt párttag. Tisztességes ember, ugyanakkor kerül minden konfrontációt. Készséggel elfogadja a kegyes féligazságot, hogy a Jogászfórum az új alkotmányról akar egyeztetni független szervezetekkel. Valószínűleg úgy véli, amiről nem tud, azt nem is lehet rajta számon kérni.

Néhány héttel később az Ellenzéki Kerekasztal értesíti a sajtó képviselőit, hogy nyilatkozatot akar tenni. A tanszéki könyvtár tele újságírókkal, kamerákkal. A tanszékvezető alig tud bejutni a szobájába. Kéri, menjek be hozzá. Szemrehányást tesz, hogy nem erről volt szó. Elismerem, de hozzáteszem, szerintem ő se bánja, hogy így alakult. Azt mondja rendben, de a tanszék érdekében fontos, hogy ne lehessen azonosítani a helyszínt.  Este, amikor már mindenki szedelőzködik, a Fekete Doboz egyik operatőre, Jávor István jön oda hozzám. Ez a Békés Imre lehet, hogy jó büntetőjogász, de hogy fogalma sincs a filmesek lelkületéről, az biztos. Odajön hozzám és arra kér, hogy a falon lévő dombormű semmiképpen se kerüljön rá a felvételre. Persze az első adandó alkalommal felveszem a tiltott tárgyat. Ha tiltott, akkor valamiért érdekes lehet. De vajon miért? Békés elméleti büntetőjogász – felelem – a gyakorlathoz nem sokat konyít. Lehet, hogy azt hiszi, a belügy a tévéből szerzi az információit. De az is lehet, teszem hozzá, hogy arra gondol, a dombormű nyílt eljárásban is felhasználható bizonyítékként. A lehallgatás pedig nem. És kit ábrázol a dombormű?¬-kérdezi Jávor. Fayer Lászlót, a híres büntetőjogászt, felelem. De az ő személye aligha érdekli a belügyet. Ugyanis csaknem száz éve halott…

1999. március 22-ére megemlékezést szervezünk az Ellenzéki Kerakszatal megalakulásának tizedik évfordulójára. Ugyanott és ugyanazokkal, akik tíz évvel ezelőtt az első ülésen jelen voltak. Mivel a meghívottak között egy miniszterelnök és egy titkosszolgálati miniszter is jelen lesz, a biztonságiak előzetesen átvizsgálják a helyiséget. A két kormányőrt a megbeszélt időpontban feleségem engedi be a tanszék könyvtárába. Elmeséli nekik, hogy annak idején az EKA ülései előtt ő vizsgálta át a helyiséget, hogy nem talál-e lehallgató készüléket. Végignézte az asztal alatt a különböző drótokat, nincs-e valami gyanús közöttük. Tevékenységének egy kézzel fogható eredménye bizonyosan volt: a szomszédban, a pénzügyi jogi tanszéken az egyik EKA ülés után napokig nem működött a telefon. A drótok között aztán hiába tetszett keresgélni – reagál az egyik kormányőr – az már akkor is olyan pici volt, mint amilyen ma.

A március 22-i alakuló ülésről még sincs lehallgatási anyag. Valószínűleg nem volt idejük, hogy megszervezzék. A határidőt nem ezért szabtuk ilyen szűkre, hiszen tudtuk, milyen rendszerben élünk, s mire számíthatunk. Az Ellenzéki Kerekasztal üléseivel kapcsolatos belügyi jelentések egyébként elsősorban helyiség-lehallgatásból, kisebb részben telefon-lehallgatásból származnak. Ez azt is valószínűsíti, hogy besúgó nem volt közöttünk.

Az is igaz, hogy magáról az EKÁ-ról, vagy akár a Független Jogász Fórumról nem maradt fenn „objektum-dosszié”. És mondjuk, rólam annyi van az archívumban, hogy a hetvenes évek közepén szidtam a rendszert egy éjszakai szórakozóhelyen. Elég egyértelmű, hogy az iratmegsemmisítések során a kézben lévő „forró” anyagokat részesítették előnyben. Ezért azt, hogy 1989-ben milyen besúgó jelentések készültek az Ellenzéki Kerekasztal résztvevőiről, s milyen anyagok voltak a másik fél asztalán, valószínűleg soha sem fogjuk megtudni.

A március 15. és 22. közötti hét nap meglehetősen mozgalmas volt. Az egyes szervezetekkel informálisan is egyeztetni kellett. Elsőnek Bíró Zoltánt hívom fel, aki kategorikusan kijelenti, nincs szükség semmiféle ellenzéki kerekasztalra. Én se azt mondom, hogy kerekasztalra,  de valamiféle egyeztetésre, válaszolom, amiben mi szívesen közreműködnénk. Majd meglátjuk, mondja, de nem nyugtat meg igazán.

Az SzDSz-t sem érzem problémamentesnek. Nekik szombaton van a küldöttgyűlésük, fontos lenne, hogy ott felolvassam a felhívást. Kőszeg Ferencet keresem meg, és mondom, hogy miről van szó. Próbáljuk meg, válaszolja, bár nagyon sűrű a program, és ő is írt egy hasonló szöveget.

Miközben a hallban várakozom, megérkezik egy hozzám hasonló korú fiatalember, futólag rám pillant, majd köszönés nélkül beviharzik Kőszeg szobájába. Néhány perc múlva kijönnek. Kőszeg rám mutat: Nem tudom ismered-e, ő Kónya Imre, a Független Jogász Fórum vezetője. Nem ismerem, veti oda, s mintha ott se lennék, kimegy a lakásból. Ki volt ez a pasas, kérdezem Kőszeget, amikor végre elindulunk. Bauer Tamás, az SzDSz egyik legjobb gazdaságpolitikusa, feleli.

Látod Feri, mondom, ez az a viselkedés, amiért sokan nem szeretnek benneteket. S akkor még nem tudtam, hogy a Rákosi-korszakban Bauer Tamás szülei az Államvédelmi Hatóság alkalmazásában álltak, s apja az a Bauer Miklós, aki valószínűleg nem véletlenül kapta a „Körmös” előnevet.

Mécs Imre vezeti a küldöttgyűlés első részét. Őt személyesen ismerem, jártam zugligeti lakásában, ötvenhatos múltja miatt különösen nagyra becsülöm. Azt mondja, próbál segíteni, várjak a színpad mögött, de nem sok jóval bíztat! Közben elkezdik vitatni a Kőszeg által megfogalmazott előterjesztést. A lényege tényleg az, ami a mi felhívásunké, fogjon össze az ellenzék, de a megfogalmazása a mienknek lelkesítőbb, hangzatosabb. Elkezdődik a vita, szövegez a küldöttgyűlés, módosítások hangzanak el, minden és-ről és vagy-ról szavaznak. Végül egy jó félórás procedúra után megszavazzák a végleges szöveget. Mécs Imre odaszól, na most van egy lélegzetvételnyi szünet, olvasd fel a felhívásodat. Be is konferál, a Független Jogász Fórum vezetője szeretné ismertetni az SzDSz küldöttgyűlésével a szervezet felhívását. Még odasúgja, siess, mert kevés az idő és türelmetlen a csapat. Ennek ellenére már a bevezető helyzetértékelést háromszor szakítja meg a taps. Igaz, a szöveg egyértelmű, és radikális. Lényege, hogy az 1917-ben indított történelmi kísérlet elbukott. Az a tény, hogy az érintett országok egyöntetűen leszakadtak a világ élvonalától, nem egy adott vezetés alkalmatlanságát, hanem a vállalkozás lehetetlenségét bizonyítja. A felzárkózás esélyének megteremtése pedig csak a rendszer megváltoztatása árán lehetséges. Végül a konkrét kezdeményezés: „A Független Jogász Fórum javasolja a magyarországi független politikai szervezeteknek és pártoknak, hogy történelmi felelősségtudatuk által vezérelve, az előzőkben felvázolt célok megvalósítása érdekében, kompetens politikai vezetőik útján haladéktalanul kezdjék meg tárgyalásaikat, arra törekedve, hogy a sürgető választ kívánó alapvető kérdésekben, mindenekelőtt a választójogot és Magyarország alkotmányát illetően, közös álláspontot dolgozzanak ki. A Független Jogász Fórum felajánlja, hogy a tárgyalásokat megszervezi és a vélemények egyeztetésében, valamint az egyeztetett álláspontok szakmai kidolgozásában – függetlenül és elfogulatlanul - legjobb tudása szerint közreműködik.”

Mécs Imre figyelmeztetését akceptálva, szinte elhadarom a Felhívás szövegét. Ennek ellenére percekig zúg a taps. Kőszeg javasolja, hogy a küldöttgyűlés üdvözölje a Jogászfórum kezdeményezését és küldje el képviselőjét a tanácskozásra. Valaki szót kér, s megkérdezi, lehet-e tudni kik a további meghívottak. A felsorolást egyetértő taps fogadja. Az első sorban ül Kis János. Nemrég jött haza Amerikából, szerintem azt se tudja, ki vagyok. Amikor elül a taps, feláll, és azt javasolja a küldöttgyűlésnek, vonják vissza saját felhívásukat, s helyette csatlakozzanak a Független Jogász Fórum felhívásához. Javaslatát a küldöttgyűlés egyhangú szavazással elfogadja. Az eszdéesznél tehát teljes a siker.

Ez azonban nem javítja kezdeményezésünk esélyeit a Magyar Demokrata Fórumnál. Bíró Zoltán reakciója eredetileg sem volt túl biztató. Náluk még mindenképpen rá kell erősíteni a meghívásra. Elmegyek a Corvin-térre, a HITEL szerkesztőségébe, ahol az MDF elnöksége rendszeresen ülésezik. Ott téblábolok, amikor Für Lajos kijön az előtérbe. Odamegyek hozzá, mondom, hogy küldtünk szerdára egy meghívót, remélem, hogy jönnek. Hallottam, hogy az SzDSz-nél felolvastad a felhívásotokat, mondja anélkül, hogy a kérdésre válaszolna. Nem szeretjük az ilyen fejünk fölötti kezdeményezéseket. De Lajos, vetem közbe. Hiszen én is emdéefes vagyok. Tényleg? - kérdezi csodálkozva. Majd meglátjuk, mit tehetünk, teszi hozzá, szemmel láthatóan megenyhülve.

A kisgazdáknál és a szocdemeknél a megosztottság okozza a problémát. Ők március 15-én részt vettek a hivatalos ünnepségen, Vörös Vince és Ruttner György beszédet is mondott. A kisgazdáknál ráadásul, február végén zártak ki négy vezető személyiséget a pártból, köztük Jezsó Istvánt, aki a közös ellenzéki március 15. szervezéséből ennek ellenére derekasan kivette részét. Bába Ivánhoz fordulok, aki egyébként szintén a kizárt négyekhez tartozik. Benne megbízom. Javasolja, hogy Borosss Imrét, a párt főügyészét hívjam meg, talán ő az, akit mindenki elfogad. Hallgatok rá, annál is inkább, mert ott voltam, amikor Borosss felszólalt a Nyilvánosság Klub alakuló ülésén. Már akkor felfigyeltem keményen ellenzéki hangütésére. Egy Magyar Nemzetben írt cikkére is emlékszem, amelyben nyíltan kiállt a többpártrendszer mellett. Olyan időben, amikor ezt még kevesen vállalták.

A szocdemeknél fordított a helyzet. Itt nincs megbízható ismerős, mint Bába a kisgazdáknál, de van megbízhatatlan, Ruttner, aki március 15-én Nyers Rezső celebrálása mellett a Múzeum kertben képviselte a pártot. Ugyanakkor a pártelnök, a nyolcvanéves Révész András hiteles szocdem. Ő sohasem kollaborált a kommunistákkal, sem Rákosival, sem Kádárral. Miután ellenezte az erőszakos egyesítést, kizárták a pártból. 1950-ben előbb halálra, majd életfogytiglanra ítélték. 56-ban részt vett a szocdem párt újjászervezésében, főtitkárhelyettes lett. Kéthy Annával mindig egy platformon volt. Az ő részvétele a szocdemek ellenzékiségét egyértelművé tenné. A fiát Révész T. Mihályt – akkoriban inkább Révész Tamást – ismerem az egyetemről. Magyar jogtörténetet tanít, rokonszenves, fiatal oktató, nálam alig idősebb. Kérésemre összehoz az édesapjával, aki azt mondja, egyetért a kezdeményezéssel, de ő már nem vállalja a rendszeres munkát, maga helyett a fiát ajánlja. Nagyon nem örülök a döntésének. Egy hiteles politikus helyett kapunk egy súlytalan hozzátartozót. Aki apjával ellentétben, hallgatott az idők szavára és belépett a MSZMP-be. Az is igaz, hogy mindez végülis nem a Kerekasztal problémája, hanem a szocdemeké. És Révész Tamás nem csupán a zavaros identitású MSZDP-t, hanem a tiszteletreméltó múlttal rendelkező édesapját is képviseli majd az ellenzéki összefogásban. S ő legalább biztos, hogy szerdán ott lesz a büntetőjogi tanszék könyvtárában…

Hétfőn kapok egy váratlan telefont. Vitányi Iván hív, hogy az Új Márciusi Frontot is érdekelné a kezdeményezés. Mondom, örülök, de már kiküldtük a meghívókat az első tanácskozásra. Nem baj mondja, jönnek ők írásbeli meghívó nélkül is. Az nem lehet, mert minden meghívón szerepel a többi meghívott neve is. De megígérem, hogy tájékoztatni fogom a többieket a jelentkezésükről, amit március 22-én meg is teszek. Kedden még egy utolsó ötlet. Van két újságíró, akik a Jogászfórumnak jelentős publicitást biztosítottak. Javorniczky István a Magyar Nemzettől és Stépán Balázs a Magyar Hírlaptól. Szívességüket most viszonozni tudom egy exkluzív lehetőséggel. Meghívom őket az ülésre azzal, hogy azt adhatják le, amihez majd a résztvevők mindegyike hozzájárul.

< Előző		Következő >