A bírák, ügyészek hierarchikus szervezetben működnek. Vannak közöttük, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak, de ha bármit tennének, elveszítenék az állásukat. Az ügyvédekkel más a helyzet. Ők viszonylag szabadok, függetlenek. Meg is indult közöttük egyfajta mozgolódás: Ruttner György megszervezte a Fiatal Ügyvédek Klubját. Eljárok a rendezvényeikre, korombeli, s nálam fiatalabb kollégákkal találkozhatom. Zene, tánc, étel, ital. Emellett mindig meghívnak néhány ismert közéleti embert, akik érdekes vagy kevésbé érdekes előadásokat tartanak egy adott témában. Legutóbb Siófokon volt egy kétnapos buli, ami valamilyen hivatalos jogászkongresszushoz kapcsolódott. A zene kifogástalan, ott van Cseh Tamás is. A második nap délelőttje a politika és a gazdaság demokratizálásáról szól. Az előadók a lehető legprogresszívebbek. Pozsgayt, s Biharit meghallgatom, jókat mondanak. Sárközy Tamás stílusát még élvezem is, értékelem a humorát. Aztán jön még egy reformer, akinek már nem emlékszem a nevére. Ő unalmasan beszél, ezért felállok, s kimegyek a teremből. Csatlakozom a barátaimhoz és a sörömhöz. Egy idő után Cseh Tamás ül az asztalunkhoz. Érdekes volt az előadás – mondja - sajnálhatjátok, hogy kihagytátok. Tele van a hócipőm a reformerekkel – válaszolom. Ők legalább csinálnak valamit, ti meg csak lázadoztok – mondja Tamás, aztán hozzáteszi: Illetve akarnak valamit csinálni. Ezen aztán egy jót vitatkozunk, hogy mit lehet és mit nem, s főleg, hogy mit érdemes.

Később átvittem Tamást Lovász Józsi barátom közeli házába. Ott folytatódott a beszélgetés, volt gitározás, ének, s egy komolyabb italozásba is belebonyolódtunk. Végül Tamás fogta a gitárját s faképnél hagyott bennünket. Máig sem tudom, hogy a vita akkori állásánál melyikünk volt a reformer, s melyikünk a radikális…


1988. szeptember 3-án tagsággal rendelkező szervezetté alakult a Magyar Demokrata Fórum. Alapszabályt fogadott el, ideiglenes elnökséget választott és megkezdte az országos szerveződést. Egy héttel később, szeptember 10-én elautóztam Esztergomba, az MDF által meghirdetett környezetvédelmi fórumra, amelynek középpontjában a bős-nagymarosi erőmű kérdése állt. Kodolányi Gyula elnökölt, s a tanácskozás egy szakaszában Bíró Zoltán is. Csoórit láttam az első sorban az ismert MDF-esek közül. A Hálózathoz köthető emberek nem vettek részt a rendezvényen, de a Fidesz külön pavilonnal volt jelen. Nagy ováció kíséretében bejelentették az MDF esztergomi szervezetének létrehozását. Valaki a Nagymaros Bizottság nevében kérte a jelenlévőket, hogy minél többen jöjjenek el a Bős-Nagymarosi erőmű ellen szervezett hétfői tüntetésre. Találkozás délután ötkor a Vörösmarty téren. A tüntetés fő követelése, hogy népszavazás döntsön az erőmű ügyében.

Összefutok Mózsi Ferivel. Kérdezi, beléptem-e már az MDF-be. Mondom nem, de szívesen belépnék. Azt mondja, hoz egy nyilatkozatot, s ő lesz az ajánlóm. Így lettem a magyar Demokrata Fórum tagja. Mózsi Feri a barátom. Édesapja Sánta Ferenc, akit én a legnagyobb élő magyar írónak tartok. Feri is ír, néhány novellája már meg is jelent. Egykorúak vagyunk, egyetemistaként barátkoztunk össze. Ő a bölcsészkarra járt, én a jogra, de az irodalom iránti érdeklődés közös volt bennünk.

Gyerekkoromtól verseket mondok, amit az egyetemen sem akarok abbahagyni. Gimnáziumi barátaimmal, Szénási Gyurival és Nagy Ferivel együtt, megszervezem a Jogi Kari Irodalmi Kört. Elsőnek Juhász Ferenc verseiből állítunk össze egy műsort, és az Eötvös Klubban, a „Hordóban” adjuk elő.  A műsor után az államjog professzora Takács Imre üzen, hogy menjek be hozzá. Kérdezi, milyen alapon írtuk a meghívókban, hogy a Jogi Kari Irodalmi Kör rendezi a Juhász Ferenc estet? Mondom azért, mert ezek vagyunk mi.  Ez tévedés – mondja – mert ilyen nevű szervezet nem létezik. Őt ugyan nem hívtuk meg az irodalmi estre – folytatja – de eljutott hozzá a meghívó. Mondom, elnézést kérek, hogy professzor úrnak nem küldtünk meghívót, de nem tudtuk, hogy érdekli az irodalom. Nem érdekel –válaszolta – de sajnos, ez a kötelességem. Pártfeladat – teszi hozzá. Becsületére legyen mondva, e figyelmeztető beszélgetésnél többet nem tett, mi pedig folytattuk a Jogi Kari Irodalmi Kör tevékenységét.

A bölcsészkaron működő „Tiszta szívvel” csoporttal vettük fel a kapcsolatot. Így ismerkedtem meg Mózsi Ferivel. Nagyon jó műsort állítottunk össze. Mózsi mellett Bereményi Géza novelláit olvastuk fel, s Bálint B. András, valamint Szentmihályi Szabó Péter verseit. András kivételével mindannyian bölcsészek voltak. Ő a jogi karra járt, de szép verseket írt. Korábban együtt jártunk az István Gimnáziumba. Nagy lelke volt, senki sem gondolta, hogy jogász lesz belőle. Az egyetem után nagyszerű újságíró lett. Szárnyaló, zabolátlan egyéniségét a jogi tanulmányok jótékonyan befolyásolták. Bereményi „Irodalom” című novelláját olvastam fel, Mózsi „Szikrázó napsütésben” című írását. Szentmihályi Szabó versének a címe talán „Hippi-ének” volt, de András négysorosára szóról szóra emlékszem. „Egyenlet” volt a címe: „Adva van egy ország, zárójelbe téve. Hatványon a népnek iksz liternyi vére. Törtvonal, s alatta két égett fűcsomó. Meg egy fölnyitott sír. Ki az elnyomó?”  Néhány másodperc döbbent csend után a Hordóban kitört a tapsvihar. 1967-et írtunk.


Annak, hogy miért az MDF-be léptem be, s miért nem a radikális ellenzékhez csatlakoztam, egyszerű a magyarázata. Az ellenzék két vonulata közül a Magyar Demokrata Fórum volt az, amely minden más, hasonlóan fontos és tiszteletre méltó érték vállalása mellett, a nemzeti elkötelezettséget tette a legelső helyre. Engem pedig tulajdonképpen a nemzeti érzés sodort a politikába. S persze a tenni akarás. Eszmélkedésem óta úgy éreztem nem elég, ha önmagamért, családomért, szűkebb környezetemért csinálok valamit. De az sem vonzott, hogy az emberiséget boldogítsam. Ez túl elvont volt a számomra. A nemzet, a haza viszont kezdettől kézzel fogható valóság. Ezt éreztem már gyerekkoromban a Rózsák terei templomban, ahol a déli mise után a Himnuszt énekeltük, a válogatott focimeccseken, ahol lobogtak a nemzeti színű zászlók és zúgott a „Hajrá Magyarok!” Ezt kerestem és találtam meg a versekben, erről szóltak a hajnalokba nyúló baráti beszélgetések. Amikor pedig 88 táján egyszerre csak megnyílt a lehetőség az értelmes cselekvésre, ezért és csakis ezért adtam fel addigi békés és sikeres életemet, s indultam el egy bizonytalan úton.


Mózsi Feri egyébként nemcsak MDF-taggá válásomban működött közre, hanem labdarugó „karrierem” előmozdításában is. Ő hívott el a margitszigeti Úttörő Stadionba, ahol az Írószövetség „SzocReál”-nak is becézett futballcsapatának tagjai hetente kétszer egymás között kispályás meccseket játszottak. A csapatot eredetileg Moldova György szervezte meg s ő is volt a kapitány. Amikor elkezdtem lejárni az Úttörő Stadionba – majd télen a tornatermi edzésekre – még az „öregek” is játszottak, köztük Csurka István, aki sokáig a csapat első számú kapusa volt. De már akkor megindult egy átalakulási folyamat, s egyre inkább előtérbe került egy fiatalabbakból álló csoport, amelyhez Mózsi Ferivel együtt magam is tartoztam. Mi egyre inkább „SzűrReálnak” neveztük magunkat, az öregekhez kötődő SzocReál-lal szemben. Az agilis Végh Antal erre a csoportra alapozta csapatkapitányi ambícióit. A konfliktust, mint annyiszor, most is megoldotta az idő. Az Írószövetség csapatában hamarosan mi vettük át az öregek helyét, a csapat élén pedig Végh Antal a Moldováét.

Arra, hogy pontosan mikor és hol debütáltam az Írószövetség csapatában, sajnos már nem emlékszem, de a körülményekre igen. Végh Antal szűkebb pátriájában, Szabolcsban került sor a mérkőzésre, ahol két napot töltött el a csapat. Volt író-olvasótalálkozó, üzemlátogatás, több-helyszínes vendégeskedés, ételben, italban nem szűkölködtünk. A költségeket a hatalmas földterületen gazdálkodó termelőszövetkezet állta, ők voltak a meghívóink, az elnök Végh Antal régi cimborája. Ellenfelünk a környékbeli falvakból összeállt, afféle helyi válogatott volt. Kifutottunk a pályára, a kezdőkörben felsorakozott a két csapat, majd Végh Antal előlépett és egyenként bemutatta a játékosokat. A nevekhez mindig hozzáette, hogy milyen műfajban alkot az illető. Amikor rám került a sor, a nevem után egy kicsit kivárt, majd rezzenéstelen arccal folytatta: Kónya Imre – szakíró! Ugyanúgy tapsoltak, mint a többieknél, sőt mintha néhányan elismerően bólogattak volna. Szép dolog, ha valaki verseket ír, még szebb, ha regényt, de a szakíró, az azért valami komolyabb foglalatosság lehet – gondolhatták. Tóni láthatóan meg volt elégedve magával, amikor megkérdeztem, hogy ez a szakíró-dolog, hogy jutott az eszébe. Nem vagy költő, sem prózaíró és drámát sem írsz – magyarázta. De jogász vagy, az pedig egy szakma. És valamit csak szoktál írni, szerződést, keresetet, ilyesmit? Ja, hogy még egyetemre jársz? Hát akkor dolgozatot.

Az Írószövetségtől az Igazságügy SC (ISC) csapatához igazoltam át, ami tulajdonképpen a magyar ügyvéd-válogatott volt. Csapatkapitányunk Török Ferenc öttusázó olimpiai bajnok, aki a versenyszerű sportolásból kiöregedve, ugyanolyan komolyan vette a focit, mint hajdan az öttusát.  Elsősorban az ő kapcsolatainak köszönhetően rendszeresen utaztunk külföldre is. Évente többször játszottunk oda-vissza meccseket a pozsonyi ügyvédekkel, de a foci révén Nyugatra is eljutottunk. Ráadásul szolgálati útlevéllel, ami azt jelentette, hogy ezek az utak nem számítottak a „hivatalosan” engedélyezett keretbe. Nem azért mondom, de előbb játszottam a San Paolo stadionban, Nápolyban, mint Maradona, az argentin csodacsatár…. Villanyfényes mérkőzésen, a nápolyi ügyvéd-válogatott ellen, legalább két tucat néző előtt (ha a csapatok tartalékait is beszámítjuk). De nem a külföldi utak miatt igazoltam át az ügyvédcsapatba, hanem azért, mert itt már szabályos bajnokságban vettünk részt. Külön előny volt, hogy a legalsó osztályban, ahonnan már kiesni nem lehet, a feljutás esélye pedig nem fenyegetett.

Gazsi Gyula volt az, aki átcsábított az ügyvédi csapatba, ahol – azon kívül, hogy hátvédet játszott – ő volt az elsőszámú szervező, intéző, mindenes a csapatkapitány mellett. Akkor keresett meg, amikor jobbszélsőre volt szüksége a csapatnak. Évfolyamtársam volt az egyetemen, s emlékezett a „legendás” gyorsaságomra. Néhány év múlva azonban észrevettem, hogy egyre gyakrabban lefutnak az ellenfél balhátvédjei. Be kellett látnom, hogy a „legendás” gyorsaságomból csak a gyorsaság legendája maradt. Ekkor búcsút mondtam az ügyvédi csapatnak és csak barátok között, kispályán fociztam tovább. Egyetlen kivétel volt csupán. 1994.-ben Lovász József barátom lehozta szülőfalujába, Ikladra az Újpesti Dózsa öregfiúk csapatát, akik a helyiekkel játszottak barátságos mérkőzést. Miután a belügy szponzorálta a Dózsát, az újpestiek – belügyminiszterként – meghívtak a csapatukba. Szívesen fogadtam az ötletet, annál is inkább, mert a két csatárlegenda, Bene Ferenc és Töröcsik András között egy félidőn át én lehettem a center…


Néhány nappal azelőtt, hogy Mózsi Ferenc barátom ajánlásával a Magyar Demokrata Fórum tagja lettem, kaptam egy meghívót. A Hazafias Népfront Belgrád rakparti székházában a Fiatal Ügyvédek Klubja szeptember 13-án vitát rendez az egyesülési – és a gyülekezési jogról szóló törvénytervezetről. Bevezetőt tart: Bogdán Tibor az Igazságügy minisztérium törvényelőkészítő főosztályától. Mellékelték a tervezet szövegét, és a Népfront által összeállított segédanyagot, amely az MSZMP Központi Bizottságának a két törvénytervezet szabályozási elveire vonatkozó ajánlásait tartalmazta, Fejti György előadói beszédével együtt. Szó esett ebben szocialista jogállamiságról, az emberi jogoknak a szocialista rendszeren belüli érvényesüléséről, a korábbi felfogás kritikai elemzéséről és felülvizsgálatáról, de a törvénytervezetek mögötti valódi szándékokról nem, holott ezek eléggé nyilvánvalóak voltak. Létrejött a Fidesz, mint a KISZ ellenzéke, s az MDF, mint az MSZMP-é. Nem tudták megakadályozni, de megijedtek, s most meg akarják állítani a folyamatot. Június 27-én nagyszabású tüntetés volt a Hősök terén az erdélyi falurombolás ellen, hát megpróbálják a gyülekezési jogot is korlátok közé szorítani. Ruttner örömmel fogadta, amikor telefonon felajánlottam, hogy a vitaindítók után én is adnék egy értékelést. Nagyszerű – mondta – akkor legalább a Klub is letesz valamit az asztalra…

A hétfői Duna-tüntetés nagyszerűen sikerült. A hangulat hasonló volt, mint a Szent László napi erdélyi tüntetésen. Úgy éreztük, a motoros rendőrök is velünk vannak. Felsorakoztak ugyan, de nem akadályozták a tömeg vonulását. „Aratnak a betörők” – skandálták a tüntetők – köztük persze én is – jelezvén, hogy nem velünk szemben kell megvédeni a rendet. Nekem a „Vettünk nektek Yamahát, nem kell nekünk ez a gát!” – rigmus tetszett a legjobban. Nem árt az ellenünk felsorakoztatott rendőrök figyelmét felhívni arra, hogy a költségvetésből vásárolt vadonatúj felszerelésüket nem a hatalomnak, hanem az adófizető állampolgároknak köszönhetik!

A tüntetés okozta jó hangulat bőven kitartott másnap délutánig, amikor a Hazafias Népfront Belgrád-rakparti székházában megkezdődött a Fiatal Ügyvédek Klubjának vitája az egyesülési és a gyülekezési törvénytervezetről.

Ruttner bemutatja a meghívott vendégeket, akik a pulpituson mellette foglalnak helyet. Bogdán Tiboron kívül, aki a törvénytervezet kidolgozójaként a vitaindító előadást tartja, megjelent Gál Zoltán miniszterhelyettes és Kolláth György osztályvezető a belügyből, valamint Halmai Gábor adjunktus a közgázról. Őt egyszer már hallottam beszélni. Az MDF-nek a képviseleti demokráciáról tartott januári fórumán – miután az MSZMP tag Schmidt Péter és Bihari Mihály az erőteljes presszió hatására lemondták a részvételt – Sólyom Lászlóval mindössze ketten maradtak jogászok, a huszonhét felszólaló közül. Emlékszem, a parlament akkoriban elfogadott, igencsak korlátozó ügyrendjéről tartott kritikus előadást.

Bogdán Tibor – egyébként színvonalas bevezetőjében – úgy beszélt a két tervezetről, mint a jogállamiság újabb mérföldkövéről. Kolláth György egy-két részletkérdésben megfogalmazott ugyan néhány ellenvetést, de észrevételei inkább felesleges akadékoskodásnak tűntek. Halmai elsősorban azt fejtegette, hogy e két alapjog szabályozása miért is előzheti meg az új Alkotmány elfogadását.

Felszólalásomat egy elméleti alapvetéssel kezdtem. Az egyesülési és a gyülekezési jog nem az állam nagylelkű adománya, hanem alapvető emberi jog, amely születésénél fogva, mindenkit megillet. A két törvénytervezet a részletekbe menő szabályozással indokolatlan korlátokat állít. Nem a demokratikus viszonyok kiépítését szolgálja, hanem a megindult demokratikus folyamatokat akarja megállítani. A demokráciát nem megteremteni kell, hanem engedni, hogy érvényesüljön – jelentettem ki. Azután rátértem mondanivalóm lényegére. Nagyszerű mondtam, hogy az egyesülésről szóló törvény meghozatalával elhárul minden akadály a bélyeggyűjtők egyesületének létrehozása elől, sőt még a kőfaragók s a balett-táncosok is (bocs, Rejtő) szabadon szerveződhetnek. De miféle jogállam az, s miféle törvény, amely megakadályozza, hogy az állampolgárok legfontosabb szervezeteiket a politikai pártokat létrehozzák? Az, hogy a pártok alapításának szabályozását a tervezet az alkotmányra bízza, a fennálló jogi helyzethez képest visszalépést jelent – folytattam a felszólalást. A hatályos alkotmány ugyanis csak azt deklarálja, hogy a „munkásosztály marxista-leninista pártja a társadalom vezető ereje”, ami nem zárja ki, hogy az állampolgárok – az alkotmányban rögzített egyesülési joguk alapján – más politikai pártokat is létre hozzanak. Ha viszont születik egy törvény, amely az egyesülési jogot részletesen szabályozza, s ebből a pártokat kirekesztik – azzal, hogy a párt alapításainak szabályait az alkotmányra bízzák – ettől kezdve az alkotmányban jelenleg biztosított egyesülési jog alapján nem lehet új pártot létrehozni. Félő, hogy éppen ez volt a cél. Hogy megakadályozzák új pártok alapítását. A többség tapsolt, s hangosan helyeselt, de volt, aki méltatlankodott. Micsoda bunkóság! Ezek kiteszik a lelküket, jogállami törvényjavaslatokat csinálnak, aztán még ide is elhozzák, hogy beszéljünk róla, s ez a hála. A vita során azonban kivétel nélkül minden felszólaló kritizálta a tervezeteket, bár a többpártrendszer kérdését senki sem érintette… Végül a Fiatal Ügyvédek Klubja opponensi véleményemet egyhangúlag elfogadta.

A vita lezárása után két újságíró jött oda hozzám. Boross István a Magyar Nemzettől, s Babus Endre a HVG-től. Kérdezték, hogy bevehetik-e a tudósításba a nevemmel együtt azt, amit mondtam, ideértve a pártalapítással kapcsolatos álláspontomat is. Persze – válaszoltam. Ruttner tiltakozott, hogy ez árthat a Klubnak, de az újságírók leintették: az ő hozzájárulására nincs szükség. Miután én belementem, lehozzák a véleményemet.

A Fiatal Ügyvédek Klubja Ruttner találmánya. Az ügyvédi közélet demokratizálását tűzte ki célul. Engem viszont hidegen hagy az ügyvédi közélet. Különben sem hiszek a demokratizálásban, csak a demokráciában. Ahhoz pedig, hogy demokrácia legyen, meg kell változtatni a rendszert. Ebben pedig a jogászságra komoly feladat vár. Nem bíbelődhetünk belső ügyeinkkel. A hatalmon lévők meg akarják akadályozni, vagy legalábbis el akarják odázni a rendszerváltozást. Ez természetes, hiszen ez az érdekük. Látszatintézkedéseket hoznak a változások jegyében, azért, hogy a lényeg ne változzék. Ez történik az egyesülési törvény esetében is. Az emberekkel el kell hitetni, hogy itt és most a jogállam építése folyik. De a jogász nem csak a törvény szövegét látja, hanem az értelmét is. Jó, az egyesülési törvény esetében ezt el tudtam mondani, s mindez publicitást is kapott. De ez csupán egy sikeres partizánakció volt. Hosszútávon egyedül nem megyek semmire. Létre kell hozni egy fórumot, ahol a hozzám hasonlóan gondolkodó jogászok szabadon megfogalmazhatják politikai véleményüket. Egy szervezetet a rendszerváltozásért tenni akaró, a rendszerhez nem kötődő jogászokból. Egy független jogász fórumot. Egy ilyen szervezet segítheti, gyorsíthatja a rendszerváltozást. Leleplezi a hatalom mesterkedéseit, s muníciót ad a többi ellenzéki szervezetnek. Az MDF-től a Hálózatig…


Az már világos, hogy mit kell csinálnom, és azt is sejtem, hogy a tervet hogyan fogom megvalósítani. A kézenfekvő minta: az MDF létrejötte. Lakiteleken a hasonlóan gondolkodó emberek meghívásával szerveztek egy tanácskozást, az ott jelenlévők elfogadtak egy nyilatkozatot, azt Pozsgay segítségével nyilvánosságra hozták. Ennek alapján kibontakozott egy mozgalom, s mára az MDF szervezetté alakult. Ha van egy nyilatkozat, amit hozzám hasonló gondolkodású jogászok elfogadnak, azt valamilyen módon nyilvánosságra tudom hozni, s így útjára indulhat a Független Jogász Fórum. Elkészítem hát a nyilatkozatot, amit „Felhívás”-nak nevezek el.


Ruttner igazán jó döntést hozott, amikor a Klub legközelebbi összejövetelének helyszínéül a sziráki kastélyt választotta. A csodaszép kora-őszi hétvégén a szokottnál is többen jöttek össze. Pénteken este, az utolsók között érkezem. Elfoglalom a szobámat, majd lemegyek a társalgóba. Örömmel fedezem fel egy asztalnál Perlaki Erikát és Bártfai Pált.
Erika csoporttársam volt az egyetemen és jó barátom. Érettségi után előbb szakmát tanult, gyógytornász lett. Amikor elkezdte az egyetemet, már férjnél volt. Izgalmas, szép asszony. Most Bárfaival él együtt, aki egy nagy tudású, művelt, igazi polgár. Szarkasztikus humorral, kellő távolságtartással mindennel szemben, ami számára kisszerű, talmi. Kritikusan nézi a világot, környezetét, ezért sokan nagyképűnek tartják. Szereti az italt, amit ellenségei kihasználnak, rossz hírét keltik. Néhány év múlva kapcsolatuk megromlott, s különváltak. 2001-ben Erikánál rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak. Több mint egy évig tartó hősies küzdelmet folytatott a kórral, de végül alulmaradt. Sírjánál én mondtam a gyászbeszédet. Bártfai nem jött el a temetésre. Amikor szemrehányást tettem neki, azt mondta, úgy érzi, egyszerűen képtelen egy temetésen részt venni. Előre szorong – tette hozzá – hogy édesapja halálakor mit fog tenni? Kérdésére a sors tragikus választ adott. Amikor id. Bártfai Pál meghalt, a fia elkezdte intézni az ilyenkor szükséges teendőket. A temetés időpontja előtt három nappal azonban megállt a szíve. Végül édesapjával együtt temették el.

Leülök az asztalukhoz, beszélgetünk, sörözünk, megmutatom a felhívást. Egyetértenek, s igazat adnak abban is, hogy ezen a rendezvényen kell a támogatókat összegyűjteni.

Másnap délelőtt kiteszem a felhívást vagy száz példányban egy asztalra, a tanácsterem bejáratánál. Ismerjék meg minél többen, s aztán vacsora után szervezünk egy vitát.

Nem telik bele fél óra, Ruttner feldúltan megkeres: Hogy tehettél ilyet?  Kiteszel egy felhívást, s azt se tudni, ki a szerzője. Itt van Kárpáti, az Országos Ügyvédi Tanács elnöke és a minisztériumból az ügyvédi főosztály vezetője. Képzeld el, ha meglátják, s azt hiszik, a miénk a felhívás?! Nyugodj meg Gyuri, ha valaki elolvassa a szöveget, ember nincs, aki azt gondolná, hogy ez tőletek származik - válaszolom. Ruttner nem nyugszik meg, hanem összehívja a Klub elnökségét.

Nem „idéznek” az ülésre, csak meghívnak. Dávid Gyula szememre veti, hogy visszaélek a vendégjoggal, amikor az ő rendezvényükön a saját anyagomat terjesztem. Ruttner nyomatékosan kéri, hogy mondjak le a vacsora utáni beszélgetésről. Miért – kérdezem – ha nem hallgatok rátok, akkor rendőrt hívtok? Ezt mindenképpen szeretnénk elkerülni - válaszol a Fiatal Ügyvédek Klubjának elnöke.

Ruttner párttag, de persze reformer. Hírlik, hogy Nyers Rezsővel van bizalmas kapcsolatban. Egyszer elmondta nekem, hogy országgyűlési képviselő szeretne lenni. Kérdeztem, hogy melyik parlamentben. Hát a következőben mondta, s én tudtam, hogy nem ugyanarra gondolunk. Akkor sem adta fel, amikor hivatalosan is elismerték a többpártrendszert. MSZMP tagkönyvét szocdemre cserélte. Egy ideig a szerencsétlen sorsú párt elnöke is volt. Azután a belharcoknak – jóval a választások előtt – maga is áldozatul esett. Azóta nem politizál. Azt nem tudom, hogy Nyers Rezsővel való személyes kapcsolatuk hogyan alakult. Dávid Gyula szintén párttag, de ő bejutott a parlamentbe. Igaz, csak tizennégy évvel később. MSZP színekben.

A vacsora után Zorán műsora következett. Megkértem, hogy az első szám után adja át nekem a mikrofont, egy rövid bejelentésre. Megköszöntem, hogy sokan mutattak érdeklődést a Felhívás iránt. Bejelentettem, hogy a Klub vezetőinek kérésére a szervezést felfüggesztem, de meg fogom találni a módját, hogy a Fórum hamarosan útjára induljon. Az este a továbbiakban Zoránról szólt, majd a szokásos módon egy zenével, tánccal fűszerezett italozásba torkollott. Jól éreztem magam, nem volt bennem keserűség. Úgy gondoltam, végül is hálás lehetek Ruttneréknak. Ők az egy párti struktúrán belül keresik a cselekvés lehetőségét. Az én utam egy egészen más út. Úgy jó, ha semmilyen szálon nem köthető az övékhez.

Éliás Sára a társaságban az egyetlen aktív ellenzéki. Kicsit anyáskodó, őszinte, rokonszenves lány. Nem az a típus, akivel összehozzák az embert. Az éjszaka folyamán félrevonultunk és hosszan beszélgetünk, mégsem lesz belőle pletyka. Azt mondja, jó ötlet a jogászfórum, de kell a segítség a létrehozásához. Ő tagja a Szabad Kezdeményezések Hálózatának, szívesen összehoz néhány emberrel. Ellenvetésemre, hogy én egy független fórumot akarok, azt mondja persze, de ma is kiderült, hogy ez nem könnyű dolog, szükség van a kapcsolatokra, mások tapasztalatára. Mondom, majd meglátjuk, de tudom, hogy nem fogom igénybe venni a segítségét.  Szirák után nem is keresem csak az alakuló gyűlésre küldök egy meghívót. Nem akarom, hogy eleve egy meglévő ellenzéki szervezettel kössék össze a jogászfórumot.

Másnap, mielőtt hazaindultunk volna – Erikával, Bártfayval, és Tóth Lászlóval négyesben – leülünk beszélgetni. Tóth László nálam négy-öt évvel fiatalabb, egy bulgáriai sítúrán barátkoztunk össze. A világról hasonlóan gondolkodik, mint én. Megállapodunk abban, hogy egy hét múlva vasárnap az én lakásomon találkozunk. Addig beszélünk olyanokkal, akikről úgy gondoljuk, hogy a szervezésbe bevonhatók.


Az összejövetelre úgy tizennyolc-húsz ügyvéd jött el. Kiosztottam a Felhívást, összefoglaltam, hogy milyen elvek alapján működne a Független Jogász Fórum. Azt kellene kitalálnunk – mondtam – hogyan indítsuk útjára a szervezetet.

Balsai István – aki jó másfél évvel azután az Antall-kormány igazságügyi minisztere lett – felvetette, hogy a legegyszerűbb, ha a jogászfórumot az MDF-en belül szervezzük meg. Bizonyára – válaszoltam – de a felhívás nem egy párt jogi szekciójának a létrehozásáról szól, hanem egy olyan szakmai-politikai fórumról, amely független minden más szervezettől. Éppen ezért Független Jogász Fórum. Hol élsz te, tulajdonképpen? – pattant fel a helyéről Balsai. Egyszer csak kiállsz a nyilvánosság elé, s kijelented, hogy létrehozol egy új politikai szervezetet! Azonnal eltaposnak, megsemmisítenek! Az MDF létezését a hatalom, ha nem is ismerte el, legalább tudomásul vette. Ez egyfajta véd- ernyőt jelentene a jogászfórumnak – tette hozzá némileg lehiggadva. Egy új szerveződés létrehozása valóban nem veszélytelen – válaszoltam, s én is felálltam a kanapéról. És az is igaz, hogy az MDF védernyőt jelentene. De éppen a lényeg veszne el: a függetlenség. Salamon László – aki kilencvenben az országgyűlés alkotmányügyi bizottságának elnöke lett – megpróbált még Balsai mellett érvelni, de a többiek velem értettek egyet.

Végül megállapodtunk abban, hogy egy tanácskozást fogunk szervezni, amelyre meghívjuk azokat a jogászokat, akik ismereteink szerint hozzánk hasonlóan gondolkodnak. Ez a tanácskozás fogja megvitatni és végül kibocsátani a Felhívást, amellyel útjára indulhat a Független Jogász Fórum. Elkezdtük összeállítani a meghívandó jogászok listáját. A jelenlévők egymás után sorolták a neveket. Elsősorban ügyvédek kerültek szóba, de voltak közöttük jogtanácsosok, egyetemi oktatók, sőt bírák is. Sándorfi György volt közöttünk a legfiatalabb, őt kértem meg, hogy írja össze, amit a többiek mondanak. A továbbiakban a lista még számos névvel kiegészült. Akikkel személyesen beszélni tudtunk, általában azok is mondtak egy-két további nevet, akiknek elküldhetjük a meghívót. Három hét alatt csaknem kétszáz nevet sikerült összeszednünk.


Közben az egyik hétvégén Lakitelekre is lementem. Úgy gondoltam, hogy azokat a jogászokat, akik beléptek az MDF-be, érdekelheti a kezdeményezés. Lezsák Sándornak elmondtam, hogy egy független jogászfórumot akarunk szervezni, s erről az MDF jogász-tagjait szeretnénk értesíteni. Megkértem, tegye lehetővé, hogy átnézzem a tagnyilvántartást. Tagnyilvántartás ugyan még nincs – mondta Lezsák, de vannak jelentkezési lapok, azokat átnézhetem. Megkeresi a fiát, hogy segítsen nekem. Addig is menjek be a sátorba, ahol a Budapest és Pest megyében eddig megalakult MDF-szervezetek találkoznak egymással.

Október 22-e van, a forradalom évfordulójának előestéje. Belépek a legendás sátorba, ahol hosszú asztalok mellett kötetlen beszélgetés folyik. Leülök az egyik pad szélén üresen hagyott helyre, s bemutatkozom a szomszédomnak. Rokonszenves ötvenes férfi, tömött őszes bajusszal. Sándorfi György vagyok – mutatkozik be ő is. Nem rokona véletlenül annak a Sándorfi Gyurinak, aki a Népszínház utcai Ügyvédi Munkaközösségben dolgozik? – teszem fel a kérdést. Dehogynem – vágja rá mosolyogva – ő a fiam. Nahát! – kiáltok fel őszinte örömmel. Együtt szervezzük a Független Jogász Fórumot. Most éppen azért vagyok itt, mert MDF-es jogászok elérhetőségét akarom megszerezni. Látom az arcán a meghökkenést. Független Jogász Fórum? S a fiam benne van a szervezkedésben? Meggondolatlan gyerek! – mondja izgatottan. De hát, amint látom te is benne vagy egy szervezkedésben – vetem közbe, s a sátorban ülőkre mutatok. Az más – zárja le a vitát újdonsült ismerősöm, akivel később, mint az általam vezetett parlamenti képviselőcsoport tagjával kerülök majd szoros kapcsolatba. Másnap a fia szemrehányást tesz, mondván, megszegtem a konspirációs szabályokat…

Érdekes dolog az apák aggodalma. Bártfayhoz is felugrottam a minap, valamit megbeszélni. Közben az édesapja is bejött a szobába, s leült az egyik fotelbe. A vesztetekbe rohantok – mondta fejcsóválva. Itt sokan csak azt lesik, hogy a fejek kiemelkedjenek a vízből, s aztán jöhet a kasza. Lehet – válaszoltam elgondolkodva. A kasza reális veszély, de csak az egyik lehetőség. Ha viszont a víz alatt maradsz, akkor is, ha már minden levegőd elfogyott: az a biztos halál.

Úgy félévvel ezután fogorvoshoz mentem. Míg az injekció hatására várakoztunk, Csocsán doktor elmesélte, hogy a múltkoriban Kati, amikor gyökérkezelésre jött, kérte, hogy ne adjon be érzéstelenítést. Megkérdeztem a feleségemet, hogy is volt ez a dolog. Ismerhetsz – válaszolta. Ha valamibe belevágok, felmérem a lehetséges következményeket. Csak olyat vállalok, amit végig is tudok csinálni. Éppen akkor voltam bejelentve gyökérkezelésre, amikor először beszéltél nekem a jogászfórumról. Egészen jól bírtam a fájdalmat…  


A következő megbeszélésre Balsai és Salamon már nem jött el. És Gábor László sem, aki tagja volt az Ügyvédi Kamara vezetőségének. Jó húsz évvel később, ő mesélte a következő történetet: „Amikor eljöttünk tőletek Balsaival beültünk egy korsó sörre, hogy értékeljük a helyzetet. Az egy korsóból persze kettő lett, majd három. Meglepő módon minél többet ittunk, annál jobban betojtunk. Végül arra jutottunk, hogy épeszű embernek ebben nem szabad részt vennie, s legjobb, ha még az Orom utca környékét is elkerüljük.”

A többiekkel összegezzük a meghívottak listáját, s úgy döntünk, hogy a rendezvényről a nemrég alakult Nyilvánosság Klub tagjait is értesítjük. Többségükben újságírók, akik szintén mozgolódnak. Talán lesz közülük olyan, aki majd tudósít a jogászfórum létrejöttéről. Ismertetem a meghívó levél szövegét, amelybe belefoglaltam a Felhívás legfontosabb megállapításait. Úgy korrekt, ha mindenki tudja, milyen rendezvényről van szó. S ennek alapján döntse el, hogy eljön-e, vagy sem. Megkérdezem, hogy a levelet ki hajlandó aláírni. Heten jelentkeznek. Velem együtt tehát nyolcan leszünk a Független Jogász Fórum kezdeményezői.

Megbeszéljük, hogy letisztázom a levelet, s másnap este, nálam aláírjuk. A nyolcak egyike reggel felhív telefonon: szeretne velem találkozni. Tizenegykor az Angelikában – mondom neki. Arra kérlek, hagyjál ki az aláírók közül – tér a tárgyra azonnal, ahogy leülünk. Mondhatnék mindenféle kifogást – teszi hozzá – de nem akarok mellébeszélni. Egyszerűen tele a gatya. Ez az igazság, tele a gatya. Nézd – mondom megértően – mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy mit tud vállalni és mit nem. De ha már itt vagyunk, igyunk meg egy sört. Oké – mondja megkönnyebbülten, majd hozzáteszi: Ha kihagynánk a meghívó levélből a legélesebb megfogalmazásokat, biztosan többen eljönnének és eredményesebb lenne a tanácskozás. Azt nem hiszem – válaszoltam – ha sokan eljönnek, akiknek tele a gatya, ott legfeljebb büdös lesz, de nem eredményes tanácskozás. Így történt, hogy végülis heten indítottuk útjára a Független Jogász Fórumot.

Akik velem tartottak, mindannyian sikeres emberek voltak. Könnyen és jól éltek, a rendszer nem zavarta köreiket. Kiváltságos helyzet, biztos, kiszámítható jövő. Aztán egyik pillanatról a másikra kockára tették az egzisztenciájukat. Korábban távol tartották magukat a politikától. Aztán egyszer csak csináltak valamit, ami a politikában nem kis hullámot vert! Egyikük sem kapaszkodott fel ezekre a hullámokra, de a szolgálatot nem utasították el, s volt, aki egy időre ügyvédi tevékenységét is felfüggesztette. Tóth Lászlónak én kértem a segítségét. Kabinetfőnököm lett – előbb az MDF parlamenti frakciójában, majd a Belügyminisztériumban – 94 és 98 között pedig Újbuda alpolgármestere volt. Sándorfi György Balsai István igazságügyi miniszter kabinetfőnöke lett, majd az átvilágító bírák hivatalát vezette, végül a Parlament az Országos Választási Bizottság tagjává választotta. Bártfai Pál végig megmaradt ügyvédnek, de egy időre ő is beszállt a politikába. 89. március 22. és június 13. között segítségemre volt az EKA koordinálásában. A választójogi törvényt kidolgozó I/3. albizottság EKA-delegációja tagjaként részt vett a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásokon, majd egyik alapítója és alelnöke volt a rövid életű Magyar Liberális Pártnak. Richter Anna – amíg hitt az ügyben – odaadóan és fáradhatatlanul szervezte a fórum munkáját. Az Ellenzéki Kerekasztal létrejöttét követő három hónapban ő vezette az ülések jegyzőkönyveit. Nem akart kitűnni, csak szolgálni. „Ellenzéki Kerekasztal” címen interjúkötetet készített a tárgyalásokon részt vett és az EKA ülésein személyesen megismert ellenzéki politikusokkal. Perlaki Erika viszont élete végéig távol tartotta magát a politikától. Egressy András ugyan otthagyta az ügyvédi pályát, de nem politikus, hanem tengerész kapitány lett…